1. chapter

Sziasztok! 

El se tudom mondani, hogy mennyire örültem és még most is örülök, mikor meglátom, hogy máris 18 rendszeres olvasóm van, a prológushoz 7 megjegyzést kaptam és 22 pipát. Ráadásul már lassan elérjük az 1000 látogatót is! Nagyon örülök, hogy már vannak olvasóim! :] 

Remélem mindenkinek jó éve lesz, nekem már csak jobb lehet a tavalyihoz képest, és már mindjárt boldogabb, ahogy ezeket az adatokat megláttam. Köszönöm Nektek! <3

És akkor el is érkezett az első fejezet. Remélem kellően megismeritek annyira a főszereplőnőt, mint amennyire először szeretném, hogy  megismerjétek. A gondolkodását főleg, és a természetét. 

Nos, jó olvasást! 

Puszi, Tyra W.

Ui.: Innentől kezdve a barna hajjal található képeken vegyétek úgy, hogy maszk van az arcán, mivel nem vagyok valami ügyes képszerkesztő. 

Fatima Fantom

Az eddigi tapasztalataim szerint, az emberek kifejezetten furák. Nem... nem is ez a legjobb kifejezés rájuk,  inkább az érdekes. Érdekes látni és szembesülni a reakciójukkal, a viselkedéseikkel.
Szerencsére - vagy sem -  az én kettős életemnek hála kaphatok egy olyan kontrasztot, melyet éppen maguk az emberek állítanak fel, akikkel vagy Fatimaként, vagy Linette-ként találkozok. 

Mintha beprogramozódott volna az emberiség arra, hogy annak kell adni a szavára, aki híresebb tőle. Aki a felső körökben mozog. Vagy, akinél abban reménykednek, hogy tettetett kedvességével szerezhet nálam egy jó pontot, és magam mellé emelhetem. Mellém, ide fel a csillogásba, a média középpontjába. Ami azért valljuk be, teljesen más, mint benne élni, vagy kívülről szemlélni. Én már csak tudom, hisz nap, mint nap váltogatom a nézőpontokat…
Most épp belülről, mely magába foglalja a VMA-n való megjelenést. Igazából gyakran felmerül bennem az a kérdés, hogy megéri-e mindez nekem? Aztán mindig arra jutok, hogy igen: az éneklés, a zene az, ami mindig is segített az életem folyamán, és most végre dalaim eljutnak az emberekig. És eddigi visszajelzések alapján ki is váltok belőlük valamit. Az már ismét csak másik téma, hogy az egyik lehet az utálat is - de talán ettől csinálom jól azt, amit csinálok: hisz’ mégsem vagyok közömbös számukra. Ráadásul nem is érdekelnek igazából… 
- És mit gondolsz az utálkozókról? Hogy viseled őket? – Az előttem ülő riporternő kedves – és egyben betanult – mosollyal az arcán, türelmesen várakozik a válaszomra, melyet épp az imént veséztem ki gondolatban. Gyakran kapom magamat azon, hogy túlságosan is elzabolázódnak a kis szikrák az elmémben; nem tartozik az erősségeim közé a koncentráció és az összpontosítás. De mentségemre legyen, hogy igyekszem ezek ellen tenni! 
- Igazából csak bátran, ha ők ebben érzik magukat otthon, akkor állok eléjük – felelek kisebb késéssel a mesterfodrászok által göndör és barna hajú nőnek, s előrelátóan még hozzáteszem azt, amire amúgy is kifejtést kérne: - Tudod, az az egyik előnye a maszknak, hogy igazából nem tudják ki is áll mögötte, így a… fogalmazzunk úgy, hogy a vérbeli énemet képtelenek megbántani. Ők csupán az álarcot sértik, de erről lepereg, és nem tudom magamra venni őket. Bűbájos mosolyvillantás most tőlem, pár „tömeg-kérdés” a magánéletemről tőle, aztán nem is kell olyan sokat várnom arra, hogy a mindig feltett kérdés ismét feldobódjon a beszélgetésben. 
- Biztos sokan érdeklődtek már e felől – Ó! Te ha azt tudnád mennyien… - Viszont most én is szeretnék: miért is döntötted el legelőször, hogy maszkkal az arcodon lépsz ki a nagyvilág elé?
- Őszintén? – húzom még az időt, hiszen kétlem, hogy csak és kizárólag engem szeretne meginterjúvolni. Ám ha a velem folytatott beszélgetés elhúzódik, akkor sajnálatos módon lemarad a többiekről. Mondjuk Rihanna-ról – akinek a ruhája irigylésre méltó -, Katy Perry-ről, Drake-ről… és Ó! Ki ne hagyjam még véletlenül se a híres-neves One Directiont!
- Őszintén – bólint kurtán, ha emlékezetem nem csal, akkor Pam…
- Van egy sebhelyem az arcomon – hazudok szemrebbenés nélkül, állva a húszas évei végén járó nő tekintetét, amik mondanom sem kell, olyannyira süt az ambiciózustól, amennyire én három díjra lettem az idei VMA-n jelölve. Szóval nagyon!
- Pedig éppen te hirdeted azt, hogy fogadjuk el magunkat olyannak, mint amilyenek vagyunk. De bizonyára a maszk mögé rejtegetés nem éppen erről tanúsíthat minket. Akkor hogy is van ez? – vájja belém a hiéna karmait rögvest, mikor adandó alkalma adódik rá, ám rajtam nem fog kifogni. Se most, se semmikor; se ő, se más!
- Magamat száz százalékig elfogadom, csak éppen az emberiség nem lenne képes elfogadni. Mert ha egy kicsit is különbözünk, vagy eltérünk a másiktól, rögtön kívülállónak avagy különcnek és defektesnek titulálnának be. Én pedig egyenlő esélyekkel akartam indulni, hogy a zenémet épp annyira semlegesen kezdjék el hallgatni, mint egy „normálisénak” – részletezem hazugságomat, ami lassan már magától épülget fel alkalomról, alkalomra. 

Dehogy van sebhely az arcomon! Csak nehéz azt beismerni ország-világ előtt, hogy félek. Félek, hogy a valódi énemet nem szeretnék, akkor már inkább azt utálják, ami kitalált, ami nem is én vagyok. Félek, hogy a fotósok és pletykákra éhes újságírók megzavarnák az én békés életemet. Félek, hogy a zeném által közvetített üzeneteimet a környezetemben élő ismerőseim nem fogadnák el. Viszont így egy idegenként közölhetem azokat a dolgokat, amikben hiszek, amiket szeretek és elfogadok. 

A határozottan szemfüles interjúvolóm még néhány kérdést feltesz, ám sietős megköszönése után rögvest lecsap a következő áldozatára, kiben Nicki Minaj személyét vélem felfedezni.

Erős, villódzó fények, dübörgő zene, ami természetesen próbálja felülmúlni a közönségtérről jövő szüntelen sikoltozást – igazából így tudnám jellemezni a csarnokot, ahol a VMA megrendezésére került sor. Persze a sztárokat kiültették a külön álló, nyitott emeleten lévő nézőtérre, így mi jobb rálátást kapunk a színpadra, mint azok, akik még fizettek is azért, hogy lent közelebb lehessenek a fellépő kedvenceikhez. Mint már mondtam is: furák az emberek… 

Azt említettem már, hogy a balomon Chris Brown van, a jobbomon meg egy üres hely? És eddig csak arra tudtam gondolni, hogy:

1. felvonás: miért üres a mellettem lévő szék?

2. felvonás: Chris Brown-nak eddig is ilyen fehéres haja volt? 

3. felvonás: vajon meddig tudom még játszani Fatima szerepét, míg fel nem ismernek? 

Az utóbbit mindig elhessegettem azzal a címszóval, hogy „Ugyan már! Még barnára is megváltoztatom a hajamat mindig, akkor ki tudna összeegyeztetni a szőke Linette-tel?”

A második felvonást is kiűztem a gondolataimból, amikor Chris megkapta a Legjobb Férfi Videó díjat, és meglepetésemre tapsolásom közepette magához ölelt a nagy boldogságában. Akkortól kezdve hagytam a bajba: Kit érdekel, ha fehér a haja! Chris Brown megölelt! Megölelt! 

Hát igen… van amikor nagyon erős megpróbáltatáson megyek keresztül, köszönhetően annak, akit el kell játszanom, és aminek hála nem illik bele a szerepébe az a manőver, mely magába foglalja a sikongatás ugrálva, fűszerezve kézlóbálással… Csak vicceltem! Soha nem tennék ilyet! Nem szoktam lóbálni a kezemet… 

- És a Legjobb Női Videó nyertese… - ránt vissza a valóságba a The Wanted tagjainak hangja, és figyelmem kívül hagyom azt az érdekes, teltebb nőt, kinek bő pólójára egy csinosabb női test van nyomtatva, helyette a légzésem szabályozására koncentrálok. S arra, hogy ne tűnjek kívülről is annyira görcsösnek, mint amilyen belülről valójában is vagyok. A kamera engem is totál plánba vesz, mint egyik jelölt, így újabb hálát adok a maszkomnak, hogy legalább a fél arcomat eltakarja, ezáltal csak a másik felén kell javítanom. Tenyerem izzadni kezd, ujjaim fehéredve tiltakoznak a karfán való szorításban, mialatt arcom zsibbadni kezd a rám varázsolt mosolytól. Ideges vagyok, mert akár életem első díját is kaphatom. 

- … Az nem más, mint Fatima Fantom, Born This Way! – Lelki szemeim előtt most épp kajabálnák és rohangásznák a sorok között, de mivel a Fantom annyit teszt, hogy sejtelemes és hűvös, így magamba hagyom kibontakozni az őrjöngésemet, miközben bájosan somolyogva felállok ültemből, és most én ölelem magamhoz Chris Brownt! Ennyi csak ki jár nekem, nem?! Pár körülöttem lévő is elkap az én akaratom ellenére is, majd határozottan közelítem meg a The Wanted-et… a dilis nőt… a díjamat… Nem sírunk, Linette! 

A színpadra érve meglök az a megmagyarázhatatlan magabiztosság, mely mindig megjelenik akkor tudván, hogy több ezren most engem figyelnek, és ez még azt is átlendít a holtponton, ami az öt fiú szolid puszi adásánál jelent, és nem mellesleg a pólós csajnál.
- UramÉg! – motyogom kábán, le se véve a tekintetemet a szobrocskáról, majd feleszmélve, inkább egy „Éljen a VMA!” kiáltással gerjesztem fel a sikoltozást. – Köszönöm szépen, nem is tudok mit mondani… Csak hálát és ismét csak köszönetet! Puszilom a fantomjaimat! -  teszem még hozzá fölényesen, aztán egy gyors közönség pásztázása után lebotorkálok a színpadról. Kezembe mohón óvóm a díjamat, közben vérszemmel ügyelek a távol tartásától minden közelembe jövőtől, mely nem kevés, miután visszasétálok a helyemre. Ráadásul az üres szék már nem is annyira üres: Dereck bőszen vigyorogva borul a nyakamba.
- Dereck, Dereck, Dereck – csóválom meg a fejemet rosszallóan, ki csak reagálásképp szégyenlősen megvonja vállait. Ami kissé viccessé teheti a jelenetünket az az, hogy ő a menedzserem, azaz egyfajta főnököm, nem pedig én, ráadásul alig két méteres, sötét bőrű férfi. Mit is akarok az én 165 centimmel ellene? Bár most legalább 175-en vagyok, ettől az izétől a lábamon… Magassarkú, vagy mi…
- Gratulálok, kislány! – szorongat meg kíméletlenül, én pedig megenyhülök a maciöleléstől. Dereck azon kevesek egyik – pontosan a harmadik, és egyben utolsó -, aki tudja, hogy ki vagyok. Értem ez alatt, hogy Linette Leroy. És teljesen megbízok benne, ráadásul elkerülhetetlen volt, mivel sokan kihasználják a maszk adottságait és a beazonosíthatatlanságot, így meg lett kérve mindenhol, hogy csak Dereck-kel együtt fogadják el a Fantomot. Bonyolult is az életem, nem igaz?

Sietve kapkodom a lábaimat a színfalak mögötte, hiszen én is fel lettem kérve, hogy átadhassak egy díjat – ami mondanom sem kell, kiment a fejemből. Kissé zihálva torpanok meg a stábtagok mellett, kik minden kérdés nélkül belökdösnek a színpadra vezető útra. Én csak hebegve-habogva fordulnék meg segítségkérés gyanánt, mert ahogy a fenti ábra is mutatja: a memóriám se a legjobb. Szóval… Kinek is adom át a díjat?
- Hé VMA! – búgom a mikrofonba, mialatt egyre jobban közelítek a középpont felé. Hagyok egy kis szünetet a felmorajló izgatott kurjantásoknak, míg én megmártózom a figyelmek sokaságában. Sose voltam háttérbeszorulós fajta, hiába is tituláltak el fiús-lánynak. Olyan igazi kis főnök voltam mindig is.
- Micsoda este! – dobok fel még egy klisé megszólalást, s reménykedve fúrom szemeimet Dereck tekintetébe, hátha veszi az adást. Hátha oldani tudja a problémámat, ami alatt a szenilisségemet értem. S a várva várt válasz nem is marad el: menedzserem hitetlenkedő arckifejezésével kísérve eltátogja a jelölés műfaját.
- Én kaptam azt a megtiszteltetést, hogy közöljem a Legjobb Pop Videó nyertesét, avagy nyerteseit. Nézzük a jelölteket – kezdek bele már sokkal nyugodtabb hangnemben, s mialatt visszafojtott lélegzetek jellegzetes zaja húzódik végig az egész csarnokon, addig a háttérben lévő LCD falon kivetítik az esélyeseket. Majd mikor ismét rám szegeződik az összes figyelem, ügyeskedve szétbontom a rózsaszín borítékot. Arcomon a vonásokat igyekszem rendezni, bár nem igen ért nagy meglepetés a papíron lévő dal és előadó nevét olvasva.
- És a 2012-es VMA Legjobb Pop Videó nyertese… - Csak kicsit húzom még az időt, úgyis imádják azt a tévések. Sejtelmesen felpillantok, egyenesen bele a kamerába, aztán belekiabálom a győztest: - One Direction, What Makes You A Beautiful!
Fülsüketítő sikongatások egyszerre törnek fel mindenhonnan, bevallom, kissé össze is rezzenek a hirtelen ért hanghatások miatt, de közben szétfeszített ajkakkal tapsolva várom, hogy felérkezzenek a kezdeti ugrálások közepette. Mikor pedig már ott lennének tőlem pár lépésre, meglátom az arcukat, a kisugárzásukat és azon kapom magamat, hogy kezdetleges műmosolyom feltöltődik. Feltöltődik boldogsággal, látva az ő örömüket.

Ajkaim közül pedig akaratlanul is kiszökik a nevetés megdöbbenésem közepette, mikor az ötűk hálójában felkapva megpörgetnek, túltengő izgatottságuknak hála. S meglepetten konstatálom a gratulálásomat mondogatva, hogy mennyire feltöltöttek energiával. Fáj beismerni, de olyan az egész, mintha egy pillanatra az eddig szürkés látásmódom kivirult volna, s színben kezdtek el mutatkozni körülöttem lévő dolgok. És ami még jobban megijesztett: nem vett rá a természetem a szarkazmusra! Pedig hűvösséget fogadtam ellenük, hiszen ha úgy vesszük elvitték előlem a Legjobb Új Előadó címét, de ezt egy szempillantás alatt elfeledtették velem. Fura… 

- Itt jön az én kétszeres VMA díjasom! – Micsoda köszöntés, nem igaz? Vigyorom leplezése nélkül fogadom el újra a Dereck által kapott ölelést, ki jól megszorongatva és – bár sose vallaná be – kissé meghatódva simogatja végig a hajamat. Mellesleg a második kitüntetést a Born This Way videoklipjében található táncmozdulatoknak köszönhetem, mellyel a magaménak tudhatom a Legjobb Koreográfia címét is. 
- Mondd, hogy büszke vagy rám – pillantok fel kislányos mimikát varázsolva arcomra, és még jobban megnagyítom a kékes szemeimet felé. - Most szórakozol velem, ugye? – háborodik fel atyáskodva, fejingatással fűszerezve, majd még hozzáteszi: - De amúgy igen, és éppen ezért van is egy meglepetésem.
- Mi lenne az? – tudakolom fáradtan, miközben leereszkedek az irodájában található fotelba. Orrnyergemet masszírozva, és cipőmet lerugdosva várom, hogy megszüntesse a hatás érdekében történő szünetet. Közben pedig már előre félek a válaszától, hiszen tény és való, hogy imádom ezt a hatalmas szívvel ellátott hatalmas embert, de nem mindig egyezik a nézetünk: teszem azt, hogy mi számít nekem jónak, avagy rossznak. Erre már réges-rég rájöttem.
- A következő egy hónapban a One Directionnal dolgozhatsz egy új, közös számon! – zúdítja rám a legkevésbé sem boldog tényeket, s valahogy nem tudom viszonozni az örömittas táncát, helyette csak monoton bólogatással adom tudtára, hogy megértettem. Pont egy fiúbandával kell összezárnia a következő egy hónapban?! Egy csapat tizenéves, hormonoktól túltengő, maguktól elszállt ficsúrral?!
- Nem is mondasz semmit? – biggyeszti le ajkait morcosan Dereck, belőlem pedig egy sóhaj szökik ki, mialatt kimért mozdulattal leemelem arcom elől a maszkomat, és csak ennyit felelek neki: 
- Nos… akkor előbb ismerjék meg Linette Leroy-t…