2. chapter

Szép jó estét! 

Nekem az, egy ilyen fárasztó nap után meg főként! De kitartást, holnap már péntek, utána pedig a várva várt hétvége! ;] S igazából örömöm oda is visszavezethető, hogy az első fejezetre 40-en pipát kaptam, és 8 megjegyzést! Ráadásként plusz 5 feliratkozót is! Nagyon, nagyon szépen köszönöm Nektek! <3
A részről annyit, hogy több apró kis mozzanat, elvétett információ szerepel benne, amik a későbbiekben még visszaköszönthetnek. Akár fontos eseményként, akár csak egy apróságként. És igyekszem az egész történetet ilyenekre alapozni. :]
S nem mellesleg új szereplő is felbukkan, nem lesz nehéz kitalálni, hogy ki.

Nos, kinek milyenre várható a félévi bizonyítvány? Remélem jeles hátán jeles! ;]

Jó olvasást kívánok a 2. fejezethez! <3

Puszi, Tyra W.

Szeptember 8.

Linette Leroy

Lustán követem a taxi sofőr mozdulatait, ujjai a kormánykereket biztos fogják, mialatt jobb lábával a fékre tapos, s csak ezután kezdem el ámuldozva figyelni  bevásároló központ körül gyűrűdző tömeget. Szám szélét rágva, hálálkodok most az egyszer azért, hogy itt 21 éves kortól érvényes a jogsi, és így nem nekem kell parkolóhely után kutatnom, amit csupán fél mérföldnyi távolságban talál meg a fiatal, mexikói beütésű srác. Az autó motorja halkul, leáll, majd a sofőr hangja jelzi, hogy megérkeztünk, s hogy mennyivel tartozom a szállításomért. 

Szememet a plázára szegezem, mély sóhajt véve pedig dacosan indulok meg felé, mellyel ha csak magamnak is, de jelezni szeretném, hogy annyira nem repesek a saját ötletemtől. Az ötletemtől, ami inkább tapasztalatgyűjtés és kíváncsiság szempontjából rajzolódott ki a fejemben tegnap. Hajamat a szél mohón felkapva biztosít arról, hogy nem messze van innen a tengerpart.

Minél közelebb kerülök kitűzött célomhoz, annál jobban kell átverekednem az emberáradat között, aminek tagjai főként tizenéves, fiatal lányok. Kezükkel kétségbeesetten markolásszák hol barátnőjüket, hol egy könyvet, posztert és ehhez hasonló elmaradhatatlan kelléket. Kicsit kívülállónak is érzem magamat üres markomat látva, de egy vállrándítás keretében letudom kétségeimet és végre beérek a épületbe. Fülemet persze azonnal sérteni kezdi a hüppögések és az izgatott fel-fel sikkantások egyvelege, míg én egyre jobban határozom el magamat afelől, hogy nem valami hiteles a megjelenésem a körülményekhez képest. Egyszerű koptatott farmerem, blézer alá felvett póló és tornacipő hétköznapi összeállításával bár más esetben nem tűnnék ki az utcán sétálva mondjuk, de a sok bandát hirdető felsőkkel, pulóverekkel és ékszerekkel szembesülve inkább látszom eltéved vásárolónak, mint szándékosan idetérő rajongónak. Bár valójában ez így is van, de másoknak ezt nem kéne tudnia...

Kissé elkeseredetten konstatálom, hogy a főhelyre kirakott asztal mögött üres székek tátonganak, és az előtte lévő sor se mozdul. Tehát a fiúk szünetet tartanak, állapítom meg egy fejbiccentéssel kísérve, így unatkozva kezdem el méregetni a bevásároló központot.

A magas belterű épület díszletét és jellegzetes vonásait nem is lehet először észrevenni a sok embernek hála, ám ha alaposabban szemügyre veszi valaki, máris meglátja az építmény sajátosságait. Igen, beismerem: áhítattal  telve meredek a boltívekre, lábaim maguktól mozognak, hogy minél több mindent láthassak a felettünk kígyózó domborulatokból. S éppen ezért torpanok meg - mind a feltérképezésben, mind a félholtként való sétálásban -, mikor egy ismerős arcot vélek felfedezni a sok kamasz között. Magas alakját, széles vállait, vigyorgásra késztető nagyon rövidre vágott, fekete haját egy pillanatra se tudnám máséval összekeverni, és utánozhatatlan "keménylegény" járását sem. Azonban, hogy idejövetelemet nem mondtam el neki, ittléte megdöbbenésre ad célul, így kíváncsiságommal vezérelve iramodok sietős léptei után.

- Dereck! - kiáltom utolsó ötletként, ahogy látom, hogy egy ajtó mögött máris elvesztettem az esélyt arra, hogy kifaggassam. Ám engem egy "Idegenek belépni tilos!" tábla nem tántoríthat el abban, hogy az én akaratom ellen cselekedjek, így fölényes mosollyal az arcomon közelítem meg a bűvös bejáratot, kilincsre ráfonva ujjaimat pedig határozottan kitárom magam előtt azt. Már épp lépném át a küszöböt, mikor mögülem egy hang megállásra int, elém pedig egy szekrényi nagyságú biztonság őr magaslik, magasra emelt szemöldökei alatt szemei érzelemmentesen pillantanak le rám. Én pedig mit sem törődve vele, vállrándítás keretében arrébb tessékelem a szürke, céget hirdető emblémás pólójú férfit, mindenféle félelem érzet nélkül. Viszont elvetemült terveimbe megakadályoz két derekamnál megfogó kar, ami minden gond nélkül emel fel a felszínről, belőlem pedig rögtön előhozza a nem kívánt reflexeket: önkénytelenül is gyomorszájába könyökölök. A hatalmas kolosszus összegörnyedve hagyja társára, hogy kiiktasson, így most kezemet meglendítve válaszolok tetteire.

- Mi a gond, John? - kérdezi meglepetten egy újabb hang mögüle, majd rögvest egy csattanás és egy tompa puffanás követi öklöm céljához való megérkezésének egy idejében. Ahogy felfogom mi is történt, szemeim kidülledve merednek a földön fekvő, fekete hajú srácra. Ledöbbenésemet és lemeredésemet kihasználják: az elsőként eltalált őr vállán átdobva találom magamat mikor végre feleszmélek.

Mentségemre legyen, hogy nem az - immár - állát tapogató énekest kívántam leszerelni, csupán Dereck-hez akartam eljutni! Tehetek róla, hogy ez rosszkor volt rossz helyen, na meg, hogy a biztonsági őrök akartak nem túl finomkodva elpaterolni innen? Hát nem!

Az én nagy szerencsémre, nemhogy még több security gyűlt össze körém, illetve a cipelőm köré, de teste mellett előre nézve még elcsípem a kreol bőrű gyilkos pillantását felém, amint a többi négy fiú próbálja lábra állítani és betámogatni a biztonságot nyújtó szobában.

Most komolyan... azért ennyire ne játssza el a hős halált, fújtatok felháborodva.

S hogy ennyivel ne ússzam meg, persze Paul Higgins is feltűnik a színen:

- Itt meg mi folyik?

- Ez a kiscsaj beakart szökni a fiúkhoz - válaszol készségesen a hasam alatt lévő férfi. A szorítás következtében egy sóhaj kíséretében megadóan görnyedek előre, elengedve fülemet-farkamat, hátha ezzel még nehezebb leszek számára.

- Mondtam már, hogy nem akartam beszökni, azt se tudtam, hogy ott vannak! - morgom már századjára saját védelmemre, de mintha a falnak beszélnék.

Úgy látszik nem csak az én, azaz Fatima biztonsági őrei ilyen együgyűek.

- És Zaynnel mi történt? - érdeklődik tovább Paul, és mintha egyre idegesebb lenne a hangja.

- Elesett, mert harcias kedvében volt a kiscsaj - mondja a  fogait csikorgatva az előttem álló férfi. Reagálásul ráöltöm a nyelvemet. Az én türelmem is véges, hahó!

- Ahh... remek - fújja ki a levegőt cseppet sem örvendve Paul. - Bocsáss meg Dereck a felfordulásért.

Szemeim felpattannak, hirtelen egyenesedek ki a név hallatán a széles vállon, mikor meggyúlni látszik a fény az alagút végén.

- Mi? Dereck! Dereck! Dereck! - kántálom szüntelenül, majd az őrnek címezve folytatom: - Hé! Engedjen már el! Dereck Collins, én vagyok az!

Meglepetésemre megpördül a tengelye körül - talán - John, ennek köszönhetően be tud azonosítani az én drága, drága barátom. Az én egyetlen, szeretett menedzserem.

Ártatlanul és a lehető legbűbájosabban felmosolygok rá. Sőt, még a szempilláimat is megrebegtetem a cél érdekében!

- Ismered? - teszi fel az alapvető kérdést Paul.

- Sejthettem volna... - forgatja meg a szemét Dereck. - Igen, Ő itt Li...

-... Pam vagyok! - vágom közbe azonnal, mialatt kezemet nyújtom a menedzseremmel körülbelül egy magas férfi felé. Paul kissé vonakodva ugyan, de elfogadja a jobbomat, bár nekem is kicsit fura, hogy még mindig a biztonsági őr vállán vagyok áthajítva.

- Igazán elbűvölő teremtés a... - hagyja függőben a végét Paul, majd érdeklődve ránéz D-re.

- Az unokahúgom - felel szemrebbenés nélkül Dereck, s nemhogy Paul, de még én is egy amolyan "Te most szórakozol velem?" fejet címezünk neki. Azért lássuk be, van egy apró bökkenő az elméletében: kicsivel sötétebb bőrű, mint én. De bízzunk benne, hogy nem csak biztonsági őrök rendelkeznek kisebb agykapacitással, mint az átlag, hanem ő is.

- Az unokahúgod? - Hát, tévedtem... Legalább is a kétkedő hangleejtése arról árulkodik, hogy nem hülye. Bár menedzser, mit is hittem?

- Van valami problémád? - húzza fel mindkét szemöldökét Dereck, és egész testével az igencsak megszeppent Paul felé fordul. Könyörtelenül veszi fel a szemkontaktust felé, s mialatt végre leenged az őr válláról, muszáj elfojtanom a vigyoromat, amit Dereck viselkedése gerjesztett.

Meg kell hagyni, hogy ügyes... A felháborodott és könnyen sértődő kártyát terítette ki a játszmában.

Az ilyen viselkedésekért, testtartás elemzésekért érdemes lenne befejezni a pszichológiát, merengek el, ahogy élvezettel nézem néma harcukat. Egy szemeszternyi idő édes kevés a sok trükk elsajátításához, amivel még el is tudnám szórakoztatni saját magamat, hogy mindenféle nehézség nélkül olvasni tudjak a sorok között... illetve a reakciók között...

- Ne haragudj... Pam - ejti ki távoli hangon Dereck a nevemet - miatt. Eléggé a tettek embere, hogy fogalmazzam így. És én szégyellem magamat, ami Zayn-nel történt - száll alább a bíráskodó hangszíne Dereck-nek, hogy aztán esetlenül törje magát a sajnálatért, miattam. Még le is hajtja bűnbánóan a fejét, míg én csak bőszen mosolyogva Paul-ra várom, hogy itt hagyjam a sok egyforma őrt, és visszamenjünk a szállásunkra Dereck-kel. Persze ezt észrevéve, menedzserem - ki most inkább az apa szerepét játssza - kicsit sem finoman meglök a vállával, így én is búslakodva a földet kezdem el pásztázni.

- Ugyan, véletlen volt. Zayn ki fogja heverni, nem hiszem, hogy egy tizenéves kislány nagy kárt tudott volna benne tenni - legyint egyet Paul elnéző mosolyt lövellve felénk. Számat azonban már rögtön nyitnám, hogy ki kérjem magamnak a megnevezést, de Dereck még időben megköszönni helyettem is a jószívűségét, és mire feleszmélek már újra a friss levegőnek találom magamat. Mellettem egy felhúzott, két méteres nagyságú férfival, így jobbnak látom nem most kiadni magamból a felgyülemlett nevetést.

- Nem meg mondtam, hogy nincs több macskanő játszás? - torpan meg hirtelen előttem D. Atyáskodva felülkerekedik felettem, még rosszallóan meg is csóválja a fejét!

Ez kész röhej!

- Ez nem macskanő játszás, hanem ösztön - felelek makrancosan. - Tudod, nehéz 6 év judót csak úgy kitörölni a mozdulataimból.

- Most minek kellett az őrökkel szembeszállni? - értetlenkedik tovább, meg se hallva a válaszomat.

- Csak utánad akartam menni - mondom ártatlanul, hatalmas szemeimet ráemelve. - Egész nap nem vetted fel a telefont, most végre tudtam volna beszélni veled.

Még ajkaimat is lebiggyesztem, hogy elérjem a kívánt hatást. Ami nem sokára meg is érkezik: arcvonásai lágyulnak, testtartása már mindjárt nem annyira feszült, mint volt. Végül megadóan sóhajt egyet, és félkarral átölelve folytatjuk tovább az utunkat.

- És miért kerestél ennyire? - kérdezi kis idő múlva.
Nézem, ahogy az utca másik oldalán az emberek szétszórtan haladnak; a ragyogó Nap-ot, a felénk magasló pálmafákat, s mialatt tovább kémlelem a körülöttem felfedezésre váró Los Angelest, válaszolok neki:

- Hogy elmondjam, jövök a One Direction dedikálásra.

Szeptember 9.

Andy Samuels:

A sötét szórakozóhelyben a fények erős színkavalkádja rajzolja ki a bent bulizó emberek alakját. A cigarettafüst és az alkohol tömény keveréke kíméletlenül lepi el az ember elméjét, mialatt a zene füleket megdobogtató ritmussal gerjeszti táncra az ittlévőket. A sötét parkettának mintha meg se kottyanna az a sok teher, amit egész éjszaka el kell, hogy bírjon, a neon csíkos tapétával takart falak bizonyára sok mindent tudnának mesélni az eddig megtörtént eseményekről.

Jó kicsit kiengedni a fáradt gőzt; jó, hogy olyan társasággal érkezhettem, akik nem azért barátkoznának velem, mert én vagyok Liam Payne barátja. Hiszen miért is barátkozna ezért velem maga Liam Payne, és a többi négy srác? Akikkel éppen a tegnapi győzelmüket ünnepeljük meg.

- Hozok még egy italt, ki kér még? - nézek körbe a bokszban.
Épphogy egy pihenő erejéig most mind a hatan ülve élvezzük a kikapcsolódásunkat, így nem kell többször feltennem a kérdésemet. Gyerekkori barátom bólintva jelzi felém, hogy ő is velem tart a bárpulthoz, s bár kissé ingatagan, de kikászálódunk a műbőrrel fedett ülésből. A testek önkénytelenül is hozzánk csapódnak, ahogy utat próbálunk törni magunknak, és nem kevés fenékpacsit sikerült beszereznem az idő alatt, míg megkönnyebbülten el nem érünk a pultos sráchoz.

- Két sört - adom le kérésünket a poharakat törölgető pasasnak. Bólintása után lelkiismeretesen a sörcsapolóhoz lép, s mialatt várjuk az italunkat Liammel - akinél csak nemrégiben derült ki az az örvendetes hír, hogy második veséje is működőképes -, derekunkat a magasított deszkának döntve kifordulunk és nézzük a bent lévőket. A felszabadult táncolókat, a bokszban nevető társaságokat, a Dj idétlen mozgását a keverőasztal felett, az összemelegedő párokat a sarkoknál. Mikor kezemet önkénytelenül is Payno vállára tenném, nehogy elsodródjunk a másiktól, szemeim megakadnak a mi asztalunk előtt lezajló eseményeken. Három fickó körbeállja a társukat, ki éppen a mi Zaynünkkel tart kicsit sem higgadt megbeszélést. Ide látszik a nyakán megfeszült erek, kezei már ökölbe rándultak, míg az előtte álló barna hajú srác kitartóan hergeli beszélgető, avagy vitatkozópartnerét. A tumultus mellett kinézve látom, amint Niall már állna fel, hogy lenyugtassa barátját, Harry szemlátomást nem igen tudja, hogy hol lehet, ahogy Louis sem. Összenéznünk se kell Liammel, máris ott termünk mi is, és mialatt Zayn ideges megjegyzésekkel reagál vissza a folyamatosan őt hergelő mondatokra, Liam kivezetteti őt, én pedig az ír barátom segítségével a két  jómadarat.

A hátsóbejárat nyikorogva adja meg magát nekünk, London szmogos és hideg levegője mindenkire józanul hat, legalább is rám biztosan. Harry-t vállánál fogva szabályozom az egyenes mozgásban, az utakon alig halad el egy-egy autó, a sötétséget az utcai lámpák fénye szeli ketté, néma baktatásunk ideje alatt mindenki az elmúlt perceket emészti fel. Zaynre pillantva még mindig látom az a dühöt, mit az a pasas váltott ki belőle, és kétségtelen, hogy nem kellett volna sok ahhoz, hogy tettre kész legyen a saját megvédésekor.

- Még nem akarok hazamenni - makacskodik Louis.
Hangja az egyedüli, mely először kettévágta a ránk telepedő csendet. Tekintetem körbejár a hat fős csapatunkon, majd átsiklik a környezetünkre. Cipőm talpa a  nedves betonnal érintkezve csattanó hangokat ad ki, türelmesen méregetem az épületeket, amik mellett elhaladunk. Valahogy ismerősen hat rám az egész környék, de hála a bennem lappangó alkoholnak, hiába is szeretném, nem megy olyan könnyen a beazonosítás. Mindaddig, míg megállásra nem késztet a hirtelen megcsapó felismerés, amit az utca túloldalán álló sárga ajtó keltetett bennem.

- Nem is kell - felelek sejtelmesen Louis-nak. Magam után intve iramodok meg a szemközti házsorokhoz, teljesen felélénkülök a felfedezésemtől, és már sokkal inkább érzem magamat Andy-snek, mint voltam. Bevárom, hogy mindannyian beérjenek a különálló, egy emeletes épületig.

- Hol vagyunk? - kérdezi Liam.
Összeráncolt szemöldökkel vizsgálja arcomat válasz után kutatva, melyen csupán a hatalmas vigyorom szerepel, és valószínűleg újfajta csillogásba kezdhettek a szemeim is. Kezei továbbra is biztatóul Zayn vállain pihennek, ki már csak magába fortyogva pásztázza a járdát, látszólag nem igen érdekli, hogy hova is cipeljük, mely elmondható Harry-ről is.

- Jó helyen - mondom határozottan, és egy gyors név ellenőrzés után a postaláda oldalsó kis rekeszéből kihalászom a főbejárathoz szükséges kulcsot. A zár kattan, az öt srácot betessékelem a kinti folyosóra, hogy aztán a lakás ajtajához juthassak. Egyre izgatottabb leszek, ahogy egyre közelebb jutok a találkozáshoz, s órámra pillantva örömmel konstatálom, hogy alig múlt el hajnali kettő, bizonyára a lakó fent lesz.

Bekopogok a kékre festett ajtón.

Mozdulatsoraimat néma csend kíséri, szívem kicsivel jobban kezd el dobogni, mialatt türelmetlenül várakozunk. Szám szélén mosoly bujkál: kulcszörgésre leszek figyelmes...

Linette Leroy

Ugg csizmámban csoszogva, combközepéig érő bő, kötött pulcsimat meg se igazítva, vagy átöltözve lépek az ajtómhoz. Ki se nézek a kukucskálón, meggondolatlanul nyúlok a kilincsért, hogy kitárjam az előtt az ajtómat, aki akár lehet egy őrült sorozatgyilkos is, vagy egy részeg hajléktalan is. Én mégis szélesre tárom a csengetőm előtt, és ahogy eljut a tudatomig arcához társuló személyazonossága, egy íves mozdulattal az orra elé csapom. Hangos csattanást hallva elégedetten biccentek és már fordulnék meg, mikor kopogás üti meg a fülemet. Fújtatva tépem fel megint az ajtómat, hogy szembeálljak azzal az emberrel, akivel szemben okkal tartom fent az orromat.

- Mi az? - biccentek a körülötte lecövekelt fiúk felé.
Majd szemeim újra találkoznak az övéjével, és... no lám! Mintha megbánást vélek felfedezni az íriszeiben?

- Először is bocsánat, másodszor is beengedsz?

- Miért mindig te parancsolsz? - teszem fel a nagy kérdést, és még az se tud zavarni, hogy az öt srác úgy bámul rám, mint akik még soha nem láttak volna fehér embert, helyette jobban tud idegesíteni az, hogy már látja rajtam az enyhülés jeleit. Egy laza mozzanattal szőkés-barnás hajába túr.

- Kérlek - ejti ki esetlenül a bűvös varázs szót. Majd folytatja az indokkal is: - Nem jó esténk volt.

Farkasszemezésünk alig tart pár pillanatig, mégis nekem többnek tűnik. Egyszerre rohamoznak meg az emlékek, az a sok nevetés, ami mellette elkerülhetetlen volt, és az a sok fejetlenség, amikre mi ketten képesek voltunk. Tüdőmből egy fáradt sóhaj szökik ki, férfias vonásai megkönnyebbülten lágyulnak el.

- Érezzétek magatokat otthon. - Hátraarcot vágva a nappalimba sétálok, hagyom, hogy mindannyian bejöjjenek, mikor pedig mindenki egy légtérbe kerül, újra a magas férfi felé fordulok: - De Andy... ezzel még nincs minden elintézve és elfelejtve.

Bólintva jelzi, hogy megértette.

Kínos szótlanság telepedik ránk, egyedül a göndör hajú veszi elégtételként előbbi szavaimat, és kényelmesen az egyik fotelba ereszkedik, kit végül követ a kék szemű társa is.

Oké, magamnak bevallhatom, hogy igazából nem engedtem volna be Andy-t, ha nincs mögötte ez az öt srác. Hogy miért? Egyszerű: így tovább tudom velük fent tartani a "hétköznapi emberként való ismeretségemet", hogy meglássam, miként viszonyulnak egy átlagoshoz, és miként, egy Fatima Fantomhoz hasonló hírességhez. És lelkiismeret nélkül állíthatom, hogy nem használom ki ezzel Andy-t, pontosabban: legalább ennyivel tartozik nekem.

Dacoskodva indulok meg a konyha felé, hogy Andy kérlelő szempárjai ne kísértsenek tovább, s mire visszaérek az üdítővel és a műanyagpoharakkal a kezemben, már mindenki talált helyen magának.

Na, szép. Előttem nem mertek leülni? Bizonyára óckodnak az egyszerű köznép bútoraitól.

Mialatt lepakolom a dolgokat, perifériás látásomba észreveszem, hogy Andy nem feltűnően végigmustrálja a házat, és zavaros pillantására magamban válaszolva helyeslek: igen, megvettem a szomszéd lakását is, és új berendezéseim vannak. Bár ahhoz képes, amilyen idegenként bámulja a tárgyakat, nem volt olyan drasztikus a változás.
Már épp szólásra nyitná a száját felfedezését illetően, mikor Louis teszi közzé az ő felfedezését:

- Te nem az az őrült rajongó vagy, aki hegyben hagyta Zaynt Los Angelesben?

Nos, igen... Mindenre számítottam csak erre nem. Tüdőmbe megreked a levegő, és egy pillanatra muszáj lehunynom szemeimet, hogy ne lássam Andy ennyire összezavarodott arckifejezését, amit azzal az átható pillantásával tud mindig kísérni. Épphogy meghallom az ő hümmögését, mely abszolút kérdő hangsúllyal esedékes megtörténni.

- Teljesen kiütötte Zaynt - újságolja vidáman Niall, szinte csevegésként ható hangon Andy-nek.

- Oh... mindig is tudtam, hogy pasiból vagy - reagálja le egy megkönnyebbült sóhaját kieresztve, s most rajtam a sor, hogy fennakadjak. Szemhéjaim azonnal felpattannak és elborzadva, némán kérem őt számon.

De csak megvonja a vállát, vigyorát megmutatva ezáltal nekem.

- Nekem nem tűnik pasiból - ossza meg velünk nézetét Harry hirtelen, s leplezetlenül végigmér, amit csak egy szemforgatással nyugtázok. Betudatom erősen alfahímként hajazó viselkedést az elfogyasztott italainak mennyiségének. Csak, hogy most az egyszer ne lehessen rám azt mondani, hogy elsőre ítélek meg mindenkit.

- Először is: nem vagyok őrült rajongó...

- Ezt tanúsíthatom! - szúrja közbe Andy, amint egy legyintéssel csitítok le.

- Másodszor pedig nem téged akartalak kiütni.

- Szegénynek nagy szívfájdalma volt, hogy még bocsánatot se kértél - fecsegi el Louis minden gond nélkül, s míg ő szórakozott mosollyal az arcán tekint rám, addig az említett kreol bőrű gyilkosokat meghazudtoló nézéssel reagál barátja megszólalására, avagy elszólására. 

- Ne haragudj - dohogom, értve a célzást, mellyel még látszólag se tudtam meghatni Zaynt. Bár tény és való, hogy abbamaradnak a lesújtó pillantások sokasága, amiket a bandatársai felé küldözgetett, helyette érzelemmentes arckifejezésével kísérve tüntet ki engem a figyelmével.
Nem... határozottan nem hatotta meg őt a "bocsánatkérésem".
Megvonom vállaimat, hagyom, hogy fáradtan ereszkedhessek le az egyetlen szabad helyre, mit a fotelben találok meg, s fejemet hátrabiccentve élvezem ki, hogy bár beszélgetnek, a szavak, a mondatok egybefolynak, és monoton duruzsolásként köszöntenek vissza az elmémben. Azonban ezt a lebutult állapotomat nem sokáig vagyok képes fent tartani, a mély hangok egyvelegéből, szinte sivítva tör utat magának az egyhangúságból, hogy egy bizonyos kérdés bejuthasson a tudatomba. A kérdés, amire feleszmélve, rögtön kipattannak szemeim az ijedségtől:

- És Andy, te honnan is ismered Pamot?

- Kit? - Értetlenkedésére válaszul csak felém böknek. - Hiszen ő Linette! - vágja rá elborzadva, se időt, se esélyt adva ezáltal nekem arra, hogy menthessem még a menthetőt. Nem, Andy-vel ebben igazán hasonlítunk: ami a szívén, az a száján. Nos... az ő helyzetében, amit nem ért, azt kijavít az ő javára.

- Linette? - hangzik egy emberként az összezavart válasz, s ettől kezdve érzem, hogy innentől már csak rosszabb és rosszabb jöhet számomra.

- Igen - bizonygatja bőszen Andy, majd egy hirtelen mozdulattal ránt maga mellé, hogy aztán folytathassa a válaszadását: - A menyasszonyom...

És eljön a pillanat, mikor a hazugságaink visszaütnek. Hm...Még milyen szerencse, hogy nem az összes!