3. chapter

Sziasztok!

Sietek, mert még mindig nem értem haza, így ezzel az információval a tudatotokban nézzétek el az esetleges helyesírási, illetve a gépelési hibákat! Csak gyorsan még meg szeretném köszönni a múltkori fejezethez kapott 8 megjegyzést, és a több mint 30 pipát! Újabb 8 ember iratkozott fel, s mindenkinek nagyon szépen köszönöm ezeket!
Kezd ebben a részben elindulni a történet - ugyan még elég lassan, de akkor is. Ismét csak van benne pár mozzanat, történés és utalás, mely a későbbiekben még fontos lehet. Szóval úgy olvassátok mindig a sorokat... ;]

Puszi, Tyra W.

Ui.: Én még csak ma kaptam meg a félévi bizonyítványomat, és jelentem: mégse lett kettes az énekem! :D (Négyes, szóval a tanár jól beijesztett...)
Azonban kicsit szomorú vagyok, mivel itt már elolvadt a hó... Na, nálatok hány centi esett? ;]

Szeptember 10.

Linette Leroy

Az embernek az életében minimum egyszer van egy olyan pillanata, mikor szinte kilép a testéből és kívülállóként láthatja saját magát, és a körülötte lévőket is. Mint egy néző, ki saját magát tekintheti meg a műsorban.

Így történt hát ez most is velem: szinte látom, ahogyan szemeim többszörösére növekednek, ajkaim szétnyílnak a döbbenettől, és ezek a cselekedetek ugyanúgy igazak az öt fiúnál is. Megrekedt mindannyiunk tüdejében a levegő, látszólag mindenki lesújtva áll Andy által elhangzott mondat után. Illetve majdnem mindenki, Ő az egyedüli kivétel. Mivel Andy pontosan a legjobb mosolyát magára varázsolva készségesen szorít magához továbbra is, amiért kivételesen hálás is vagyok, mert különben dobnék egy hátast a fogó karok hiányában.

- A...a menyasszonyod? - kérdez vissza elhaló hangon Liam; egyedül ő az aki képes feleszmélni a közölt információ után. Arca mindent elárul: nem tudja hova tenni az egész helyzet.

Ha ő nem tudja hova tenni ezt az egészet, akkor én mit szóljak?

Kínos másodpercek telnek el, számon hiába is szeretném, nem jön ki hang, torkomat a meglepettség szívélyesen szorítja el.

- Ó, dehogy is! Jézusom, látnotok kellett volna a képeteket! - kiáltja fel, és leplezetlenül kezd el mulatni rajtunk, mialatt mi újra csak értelmezni próbáljuk szavait, mialatt hatalmasokat pislogunk letaglózottságunkban. Ez idő alatt Andy hasát fogja, s közben imitálja számunkra az általa látott arckifejezéseket - mondanom sem kell, kicsit sem eltúlozva -, mindaddig, míg egy jól irányzott mozdulattal bele nem ütök a hasába. Köhögve, de még így is nevetve rogy le a mögötte található kanapéra, és még ütésem se tántorítja el abban, hogy ujjal mutogasson felém és feléjük.

- Ez... - keresi a szavakat Harry -... ez egy szempillantás alatt kijózanított.

- Szabályosan megijesztettél, haver - ossza meg saját lelkiállapotát Niall is, bár annyira mégse rendíthette meg az eset, mert máris a rágcsálnivalók közé nyúl, s hangosan ropogtatva kezd el végül kuncogni Andy-vel együtt. Különcként Zayn az, aki továbbra is rezzenéstelenül bámul maga elé.

- Már épp méltatlankodni akartam, hogy nekem erről miért nem szóltál - mondja lezárásul Liam, jámbor mosollyal az arcán huppan át barátja mellé, ki bőszen vigyorog saját frappánsságán. Fejemet megcsóválom, mellkasom előtt összefonom a karjaimat, hogy testbeszédem arról árulkodjon, kifejezetten elutasító vagyok most Andy-vel szemben. Ezt észrevéve az említett rögtön elkomorodik, és észbe kapva saját magán, sajnálkozóan felpattan és mellém áll. Ajkai újra és újra beszédre nyitódik, mialatt az én vonásaimra kiül a keserűség és az az énem, akit igyekszek magam mögött hagyni. Az emlékek megrohamoznak, Andy pedig - hiába is vagyok elutasító és nem éppen a kezdeményező fél -, szorosan magához ölel.

- Bocsi, hogy félbe szakítom ezt a meghitt pillanatot, de akkor honnan is ismered Pam... Linette-et, ha nem a menyasszonyod? - hallom meg Louis szórakozott hangját. Orromat megcsavarva fúrom az előttem szélesedő mellkasba az arcomat, szemeimet lehunyva élvezem, hogy karjai körülöttem védelmezően fognak. Amit már majdnem egy éve hiányoltam.

- Az unokahúgom - felel nemes egyszerűséggel Andy. És egészen addig nem is esik le, hogy a vesztemet közölte velük, míg fülemet meg nem ütik az értetlenkedő motyogások. Szemhéjaim azonnal felpattannak és a férfi fehér pólóba kapaszkodva, ajkaimat rágva reménykedek abban, nehogy ilyen hamar utolérjenek a hazugságaim. Pont most?

- Nem is mondtad Andy, hogy a nagybátyád Dereck J. Collins - mondja elgondolkozva Liam, és érzem, hogy Andy teste megfeszül. Kérdőn lesandít rám, de én kitartóan bújok a mellkasába, kerülve a szemkontaktust.

- Hogyan? - kérdez vissza Andy.

- Linette-et ma, pontosabban tegnap Dereck Collins az unokahúgaként mutatott be, aki amúgy valamiért azt mondta, hogy Pam-nak hívják - jegyzi meg elgondolkozva Harry. Andy karja alatt kikukkantva még elcsípem, ahogy fejét előre hajtja, majd megrázza a haját, amit végül oldalra simít egy látszólag berögzült mozdulattal.

- Ki az a Dereck Collins? - értetlenkedik tovább Andy, mialatt karjai szorításából lekövetkeztethetem, hogy nincs ínyére az, hogy ismét olyanba keveredtem, amiből én már jól nem jöhetek ki.

- Egy menedzser - felel egyhangúan Zayn. Hangját először hallom az előbbi csíny óta, s muszáj kifordulnom Andy öleléséből, hogy ránézzek a kreol bőrű srácra. Szótlanul állja a szemkontaktust, nemtörődömséggel fűszerezve dől előre, hogy karjaival térdeire támaszkodjon. A belőle jövő hűvösség kegyetlenül vesz engem is körbe, és vonásaimat is semlegessé rendezem.

Még azt mondom, hogy a többiek nem annyira szálltak el a hírnévtől, de ez a Zayn... olyan felsőbbrendűnek hiszi magát. Fú, de idegesít ez a srác!

Tüntetőül pördülök vissza Andy felé, ám bár ne tettem volna! Számon kérően csípőjére teszi két kezét, és várakozóan méreget a magyarázatomért.

- Mióta ismersz te menedzsereket, akik azt mondják rólad, hogy az unokahúguk vagy?

- Azóta, amióta te még csak hívni se bírsz - vágok vissza gúnyosan, és azzal a lökettel levágódom az üres kanapéra. A négy srác... és Mr. Sznob némán hagyják, hogy ezt kettőnk között játsszuk le Andy-vel, viszont az is látszik rajtuk, hogy igen csak nem bánják az ingyen mozit. Mi több, Niall még mindenféle gátlás nélkül helyezi ölébe a dohányzóasztalra kikészített chipset, közben szemeit le se veszi kettősünkről.

- Touché! - adja meg magát Andy, kezeit megadóan felemeli és leül a fotel karfájára mellém. Makacsul elfordítom a fejemet. - Igazad van, ne haragudj. De most itt vagyok, hé! - kiált fel boldogan, belőlem pedig a túlzott öröme egy horkantást keltet. A másodperc törtrésze alatt behúzza fülét-farkát.

- Ne haragudjatok, hogy közbe szólok - kezd bele Liam félénken, az amúgy néma csendet megtörve -, de Linette te vagy az?

Szemeim újra többszörösére ugranak, nagyokat pislogva meredek rá, hogy jelképezzem értetlenkedésemet, és hogy mutassam felé, nem egészen vagyok most biztos abban, hogy épelméjű-e vagy sem. Ha emlékezetem nem csal, éppen ezért kezdtünk el vitatkozni Andy-vel, mivel közölte, hogy Linette vagyok!

- Igen - mondom, bár inkább hangzott kérdésnek, mintsem állításnak.

- Nem - nevet fel Liam, és kissé felnevet. - Úgy értem, hogy Linette, aki régen Andy-éknél nyaralt. Az a baseball sapkás kislány!

Szemöldökeimet összeráncolva, ajkaimat rágva gondolkozok el szavain, ugyanis a jelzők nagyon is helytállóak: eléggé fiús-lány voltam - vagy akár még vagyok is -, és valóban nyaraltam Apukám nővérénél, azaz Andy Anyukájáéknál.

- De, tényleg ő volt az - válaszol helyettem Andy, és idióta vigyorral kezd el lökdösni vállával oldalról. Türelmesen, fapofával előrenézve tűröm gyerekes viselkedését, amit Louis és Harry nevetéssel díjaz.

Most mit van úgy oda ezért?

- Akkor mi is ismerjük egymást! Liam vagyok!

- Na, ne mond - horkantok, és lesújtó pillantást lövellek az immár elpiruló fiú után. Egy amolyan "Nem baj, a hülyéket is szerethetik" fejet küldve felé, megpaskolom a lábát és elnézést kérve megrázza magát, hogy kiűzze a kínos megszólalását az emlékeiből.

- Ezt ismét csak úgy értettem, hogy emlékszel még rám? - javítja ki gyorsan magát, és barátságos mosollyal egészíti ki az amúgy barátságosan fénylő barna szempárját. S egy pillanatra eléri, hogy a körém épített kőfalakat megingassa... De mondom csak egy pillanatra!

- Bocsi, de nem igen vannak meg azok a nyarak. Többségében csak olyan emlékképeim vannak, hogy már megint az ügyelet várakozójában ülök egy törött végtaggal, amit megjegyeznék, hogy köszönhetően a mellettem ülőnek - biccentek Andy felé, aki erre csak ártatlanul megvonja a vállait.

Ezek a nyarak szám szerint három egymásutáni szünidőt foglalnak magukba, melyek alábbhagytak a szüleink döntése miatt, mikor már elegük lett abból, hogy Andy-vel összezárva mindig valamiben kárt tettünk. Vagy mások dolgaiban, vagy történesen bennem. Mert bár egy kisfiú elszántságával bírtam, erőnlétben bármennyire is hittem és szerettem volna, nem voltam ott, ahol egy fiú. Ráadásul ügyetlenségemről messze híres vagyok... szóval ezért volt, hogy leestem a fáról, vagy csupán egy görkorcsolya verseny keretében én jöttem ki vesztesként az ugrató kontra Lin közül. Ezekbe belegondolva, nem is csodálnám, ha valóban lenne egy heg az arcomon - amit ugyebár hirdetek magamon Fatimaként.

- Azok voltak ám a szép nyarak - zökkent vissza Andy nosztalgikus hangja, amit tetéz egy ábrándos arckifejezéssel is. Nemlétező szakállát is megvakargatja, ahogy oldalra biccentett fejjel néz el a messzeségbe... legalább is a falig biztosan. - Tényleg, hogy van a nővéred? - kérdezi csak úgy mellékesen.

Én viszont köpni-nyelni nem tudok, idegesen pattanok fel helyemről, ami nem kicsit lepi meg a rám támaszkodott unokatestvéremet, így egy fájdalmas kiáltást haltat a fotelben való eldőlésekor. Ajkaimat ismét rágni kezdem, fel-alá kezdek járkálni, hogy nyugtassam magamat, s nemhogy Andy vág nekem olyan fejet, amiről leolvashatom, hogy nem érti hangulatváltozásomat, de az öt srác is.

Be kell, hogy valljam, elég kellemes társaságot biztosítanak a csendességükkel... Én úgy tudtam, hogy pontosan arról híresek, hogy mindent szét szednek. Bár így rájuk sandítva rájövök, hogy mi is ennek az oka: igencsak fáradtan pislognak már a lusta fejmozgásuk mellett, melyek az én mozgásomat követik. Mi több, Harry békésen alszik a másik fotelben, lejjebb csúszva találta meg a kényelmes alvópózt. Karjait lustán lógatva hagyta, álla rábukott a saját mellkasára, elzabolázódott tincsei a fél arcát eltakarja, és nyugodt lélegzetvétele arról tanúsít, hogy nem tévedek abban, hogy valóban a saját lakásomban, a saját fotelemben Harry Styles elszunnyadt. Felfedezésem miatt megállok egy pillanatra és szórakozottan figyelem az elernyedt testet, de aztán ismét felőröl a gondolat, miszerint a nővéremről kérdez.

- El is mondod, miért lettél ennyire feldúlt a nővéredet felhozva, vagy még legyalogolni szeretnéd a maratont? - teszi fel gúnyos kérdését Andy, válaszul a kezem akadályába kerülő párnát felé dobom. Nevetve védi ki az érkezett tárgyat, hogy aztán visszahajítsa felém.

- Julie-val már vagy két éve nem vagyok hajlandó beszélni a... testvéremmel, ha nem tudtad volna még - felelek úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, pedig tudom, hogy nem az. Mondatom villámként fut végig az öt fent maradt emberen, ledöbbenésüket még csak nem is leplezik. Egy vállrándítás keretében - nem foglalkozva azzal, hogy vannak itt olyanok is, akik nem ismernek -, magyarázom meg röviden:

- Mindig is tudtam, hogy Julie nem egy mintatestvér, de két éve számomra olyat tett, amit nem tudok megbocsátani. Igazából az csak az utolsó döfés volt, már régóta gyülemlett bennem a méreg iránta - zárom le ennyivel a témát.

Tizenhat éves voltam, másnap az országos judo mérkőzésem volt, szóval nem is csupán egy mezei kis verseny. Kértem Julie-t, hogy ne menjen el titokban bulizni, hogy ne holtkórosként jöjjön el a következő nap engem megnézni, de ő csak elment. Az izgatottságtól amúgy is nehezen tudtam elaludni, bár ez azt hiszem természetes is volt, azonban hajnali egykor hívtak: Julie egyik barátnője volt az... Az én drága nővérem nem csupán a föld alá itta magát, de konkrétan kiütötte magát. A vele egyidős, tizennyolc éves barátnője teljesen kétségbe volt esve, és tesóm kérésére engem, a tizenhat éves kis csitrit hívta fel, egyetlen esélyeként. Szóval sötétben, december kellős közepén az éjszakában elindultam remegve és teljesen beparázva a buszmegállóba, hogy kétes arcú idegenekkel utazzak fél órát a nővéremig. Hazacipeltem - mellesleg alig tudtam magammal vonszolni az akkor egy fejjel magasabb testvéremet -, aztán végighányta a házunkat; olyan rosszul volt, hogy komolyan attól féltem valami baja lesz. Akkor még nem tudtam, hogy mi is a teendő, elveszett kislány voltam a világ nagy dolgaihoz képest. Végül sikerült annyira rendbe szednem, hogy ne kapkodjon levegő után a rosszullét miatt, és így az este további részében takaríthattam utána a nyomokat, nehogy lebukjon a szüleink előtt. 

Az esett a legrosszabbul, hogy tudta jól Julie, hogy fontos számomra a másnap, mégis elvárta, hogy segítsek neki, mivel a testvére vagyok. Viszont fordítva sose kaptam meg azt az önzetlen odaadást, amiről ő mindig is prédikált, ha valamit nem tettem meg a kérése ellenére sem. Két év korkülönbségnél azt hinné az ember, hogy összenőve cseperedtünk fel, de ez messze áll az igazságtól. Julie inkább kifelé kereste a társaságot, s nem azt mondom, hogy ő is azok közé sorolható, aki a plázákba járkál nap mint nap magassarkúban és rózsaszín cuccokba járva, de ő mindig is a társaság középpontjában volt, és amúgy tudom jól, hogy nem rossz ember, viszont azt is tudom jól, hogy nem fogad el engem. Igen... nem fogadott el a saját testvérem, mert ahogy említve is volt: fiús-lány voltam, és nem tudta, hogyan is közelítsen felém, így jobbnak látta, ha elutasító lesz velem szemben, minthogy ne érezze magát instabil talajon. Ezért nem hibáztatom és nem is hibáztathatom - az ő hozzáállását is többször leelemezgettem már, és valahol ez egy természetes reakció nála. 

- Kimegyek a konyhába - motyogom magam elé meredve, és mielőtt valaki még válaszolna, máris kibaktatok a másik helységbe. Kábultan engedek egy pohárba csapvizet - nem szívesen gondolok vissza arra a napra, mikor a jövőmet meghatározó napomat elszúrtam annak hála, hogy fáradt és kimerült voltam. 

Tudjátok mi a legfurább? Az, hogy ettől függetlenül nem haragszom Julie-ra; ez csalódás, ami bennem van. Csalódtam a nővéremben, és nem ez nem volt első alkalom. Viszont ennek a csalódásnak (is) köszönhetően menekültem a zenéléshez, a zene épített fel újra és adott célt az életemben. 

Sose tudhatjuk, hogy az elhatározások mögött mi is állhat a háttérben.

- Merre van a fürdőszoba? - zökkent vissza egy komor hang. Ijedten kapom fejemet a hangforrásához, személyében pedig egy kreol bőrű, fekete hajú és barna szemű fiút találok. Zayn Malik avagy Mr. Sznob.

Verbális válasz helyett csak a mögöttem található ajtóra mutatok. Ő pedig határozott léptekkel indul el felém, s mindaddig nem is foglalkozok vele, míg - nemhogy kikerülné a konyhapultot -, de a köztem és az asztal között maradt kis résnél szándékozik eljutni céljához. Lábaim akaratlanul is földbe gyökereznek, mert mire feleszmélnék és arrébb húzódhatnék, Zayn kezeit érzem a csípőmnél, hogy maga tegye meg ezt. Száját finoman elhúzza a fülcimpámnál, s én azon kapom magamat, hogy szívem gyorsabban kezd el dobogni. Orromba kúszik kölnijének és arcszeszének keveréke, amit mintha még megcsavarna a nikotin aromája is. Mellkasa hátamhoz simul, lélegezni is elfelejtek egy pillanatra. Aztán egy másodperc alatt minden a normális kerékvágásba kerül, amint érintése elmúlik testemről, illata már nem ölel magába és kicsivel később meg is hallom a fürdőszobaajtó csukódását. 

Egyszerűen nem tudom hova tenni saját viselkedésemet... a saját reakcióimat. A düh rögvest szétáramlik a belsőmben, s eleget téve pillanatnyi elgyengülésemnek, fújtatva és teljesen felháborodva csörtetek ki a konyhából, hogy minél messzebb kerülhessek, még csak az emlékétől is az előbbinek. 

Még is hogy képzeli, hogy csak úgy kénye-kedve szerint taperolhat?! Pontosabban: mégis KINEK képzeli magát? 

- Te, Lin! Mikor és miből nagyobbítottad meg a lakásodat? - teszi fel Andy a valószínűleg régóta magában őrlődő kérdését, mikor mellette haladnék el nappaliban, mely megállásra ösztökél... mégis mit mondjak? - Az egyetem mellett is tudsz dolgozni?

Meglehet, hogy Andy még mindig abban a hitben él, hogy én egyetemre járok, gondolkozok el nagyon okosan, és rá is biccentek az igazamra. Ő még abban a tudatban van, hogy tanár leszek, ha elvégeztem a sulit. Pedig igazából pszichológia szakra adtam volna be a jelentkezésemet, ha nem jön közbe ez az egész... ez az egész Fatima Fantom-os ügy.

S én persze ahelyett, hogy megmondanám az igazat - legalább azt, hogy pillanatnyilag nem tanulok tovább -, még több hazugsággal tömöm teli a fejét! Ó, tapsoljuk meg Linette-t!

- Egyetem mellett is tudok dolgozni, és Apáék meg a Nagyiék szülinapom alkalmából pótolták ki a hiányzó összeget.

- Szép lett - zárja le a témát egy elismerő bólintással kísérve.

Magát meg nem hazudtolva, máris arra figyelek fel, hogy a laskás különböző pontját szemléli meg a sajátos módján, amiről tudomást is kapok: hangos csörömpölések és ugrálások keveréke győz meg a felől, hogy Andy valamit elejtett, és hogy már az ágyam rugalmasságát is leellenőrizte.

Tekintetemmel gyorsan végigfutok a társaságon, és megállapíthatom, hogy a One Direction sikeresen bealudt ez idő alatt, azaz kétségtelen, hogy itt fogják tölteni az éjszakájukat, illetve a hajnalukat. Fáradt sóhajom kitör a tüdőmből, mialatt komótosan indulok neki unokatestvérem megtalálásba, mely szerencsémre nem tart sokáig.

- Felfedeztem egy vendégszobát - mondja csak úgy mellékesen, miközben figyelem, ahogy az ágyamból, háttal fekve a fehér plafont kémleli, végtagjait lomhán szétterítette a paplanon, s ezzel esélytelennek láttatva, hogy én én is odaférjek mellé esetleg.

- Nocsak, Dóra, a felfedező lettél? - gúnyolódok.

- És feltűnt, hogy pont az én ízlésem szerint lett berendezve.

- Miért félek attól, hogy mire akarsz kilyukadni? - osztom meg vele a költőkérdésemet elfehéredve, és magam is az Ég - plafon - felé emelem tekintetemet.

Fohászkodok, nehogy arra célozgasson, amire szerintem célozgat.

- Mondtam már, hogy én is felújítom lakásomat?

- Andy! - szólok rá mogorván, még a szemöldökeimet is összehúzom, s felháborodásomból adódóan megfogom az alatta heverő plédet, és egy rántással arra ösztökélem, hogy a parkettán kössön ki. Szitkozódása, túlzó jajgatása és a fájópontok dörzsölése ad igazolást nekem arról, hogy továbbra is egy nagyra nőtt gyerek, és az eltelt hónapok után is ugyanaz maradt. Hogy ez jó hír, vagy sem, még latolgató.

- Egy hét lenne! - mentegetőzik azonnal, mikor látja, hogy nem hatja meg színészi előadása.

Kékes szemeit könyörögve mereszti rám, ajkait direkt megremegteti, mintha csak egy sírós és ártatlan kisfiú lenne, viszont mindhiába... tudhatná, hogy engem ez nem hat meg.

- Nincs valami más a tarsolyodban? - kérdezem tőle cinikusan, és győzelemittasan hátradobom magamat a saját ágyamon. A frissen húzott ágynemű könnyedén öleli körbe testem körvonalát, miközben a bent maradt levegő némán kipréselődik a gombok között.

- Ápolhatnánk a családi köteléket!

Válaszul hűvösen ránézek.

- Én főzök - dobja fel következő ötletét csillogó szemekkel, ami való igaz: felkelti az érdeklődésemet. S látva az áttörést, azonnal tovább folytatja a felsorolást: -  Természetesen én mosogatok is!

Elgondolkozva tanulmányozom kétségbeesett vonásait, kicsit azért még kiélvezem, hogy én vagyok az, aki felette állhat, akinek a kezében van a hatalom. Legszívesebben kárörvendő hahotázásomat is kiengedném, de akkor oda lenne a szerepem, így peckes mozdulatokkal felülök, államat felszegem, s mintha hatalmas nehézségbe esne kimondanom ezt az egy szót, fogaim között préselem ki feleletemet:

- Legyen.

- Nem leszek a terhedre, Netti! - kurjant fel örömittasan, majd fogja magát és rám tehénkedik hálás ölelés gyanánt. A kifejlett férfi testének köszönhetően alig kapok levegőt jóformán, a tüdőmet és a gyomromat egyaránt szétlapította, és azt hiszem nem érzem a karomat. A megcsappant oxigén hiányában csupán később jut el a tudatomig a mondat másik fele, melyet azonnal meg is említek:

- De ha még egyszer Nettinek hívsz, kizárlak a házból!

Szeptember 11.

Hunyorogva térképezem fel a homályban a helyzetünket, a végtagokat pedig finomkodás nélkül rázom le magamról, majd hátrahagyva Andy horkolását, becsukom magam mögött szobám ajtaját, hogy hat óra lévén egy kávéval kezdjem napomat. A sötét nappaliban csoszogásom sem képes arra, hogy az elszórtan elterülő testek éledésre kezdjenek, s mikor elgondolkoznék azon, hogy mintha egyel kevesebb paca lett volna a kanapénál, ijedten ugrok hátra a konyhában található srácot meglátva. Szőke tincsei elaludva merednek az ég felé, szemei alatt a karikák arra következtetnek, hogy nemrégiben kelhetett fel ő is, s az előtte heverő müzlis tál pedig arra, hogy már meg is reggelizett. A lámpát nem kapcsolta fel, viszont a redőnyt felhúzta, viszont annak köszönhetően, hogy a nappali és a konyha között egy hosszú folyosó húzódik, nem kell félni a felől, hogy világosság éri a bent alvókat.

- Bocsi, ha megijesztettelek - mondja halkan, bocsánatkérő mosollyal az arcán Niall.

Fejemet megrázom, újra nekiindulok eredeti célom felé, s ösztönös mozdulattal kapcsolom be a kávéfőzőt. Lassan kifordulok, derekamat a konyhapultnak döntöm, és zavartalanul hagyom, hogy reggeli kómás arcomat gond nélkül feltérképezhesse az alig két méterrel előttem ülő.

- Hogy-hogy már fent vagy? - kérdezem, csak úgy gondolkodás nélkül.

Tudni kell rólam, hogy szám önállóan és segítség nélkül kell életre, és az igazság az, hogy nem is igazán érdekel, hogy mit mondok ki és mit nem, agyam fáziskéséssel szokott működésbe lépni. Viszont ez a legjobb időszakom, jóformán ilyen szellemként vagyok jelen a Földön, s jóérzéssel fog el az a megmagyarázhatatlan lebegés. Hogy normális-e azt nem tudom, de nem is kifejezetten érdekelne, ha kiderülne, hogy én vagyok az egyedüli, aki ilyeneket él át reggelenként.

- Idegen helyen nem tudok mélyen aludni.

- Én sehol se tudok aludni, szóval én nyertem - beszélek a semmibe, szintén csak céltalanul.

Nemtörődöm stílusban rendezem le magamban a kérdő tekintetét. Nem vagyok jó alvó, na és akkor mi van?

- Nem tudom hova tenni azt, hogy ennyire semmitmondóan állsz hozzánk, illetve a jelenlétünkhöz - ossza meg gondolatát csak úgy mellékesen, ezáltal pedig megtörve a ránk telepedő csendet.

A gép kattanása újabb automatikus mozdulatokat váltanak ki belőlem, és igazából arra eszmélek fel, hogy kezeim közt a bögrémet fogva ismét vele szembe vagyok, immár ülve az asztal túloldalán. Fejemet oldalra biccentem, ajkaim szétnyílnak az államhoz támasztott porcelánból felpárolgó gőzt megérezve, mialatt nézem a kékséget. Azaz a szemeit.

- Emberből vagy, a férfiak társasága pedig nem tud megzavarni, s bocs, hogy nem ugrállak Titeket körbe, mert híresek vagytok - felelek monotonan, majd áhítozva kortyolok bele a forró kávémba. Torkomat égeti, marja a keserű íz, mégis lehunyva élvezem az aromáját és a forróságot, mellyel egész testemet képes egy pillanat alatt felmelegíteni. Szemeim újra feltárulnak, Niall hátrahőkölt arckifejezésével szembesülök.

- Nem is vártuk el, hogy körbe ugrálj csak azért mert híresek vagyunk - tiltakozik azonnal, s meglepően konstatálom, hogy hangjából semmiféle megsértődést nem hallok ki. - Csak olyan, mintha ellenséges lennél velünk, pedig tudtunkkal nem tettünk semmi rosszat.

- Hajnali kettőkor megjelentetek a bejárati ajtóm küszöbén... - emlékeztetem.

- Ez igaz, de te pedig egyszer arról tanúskodsz, hogy rajongónk vagy, utána kiderül, hogy mégse - vág vissza rögtön, s bár hangosan nem ismerném el, de ügyes. Nagyon ügyes ez a Niall gyerek.

- Már mondtam, hogy egy félreértés volt - mentegetőzök -, Dereck miatt akartam bejutni a helységbe.

- Ott voltál a dedikáláson is - érvel felmutatott ujjal, s hajtatatlannak látszik abban, hogy bebizonyítsa igazát a saját teóriájának.

- Győztél, de akkor is más.

- Nem értem a gondolkozási módodat - alapjába véve a nők logikáját sem -, de annyi szent, hogy fura vagy.

- Jó, de akkor is, egyikőtök még azt is hiszi, hogy mindent megtehet - fecsegek tovább durcásan.

Egyáltalán nincs ínyemre az, hogy alulmaradok a szőke sráccal folytatott beszédpárbajban, s hiába is reggel van még, én nem szoktam veszteni! Igen, határozottan sérti az egómat.

- Éhes voltam - felel a mondatomra, minek köszönhetően szemeim többszörösére növekednek.

- Mi?

- Ha rám céloztál, tudod a müzli... szóval éhes voltam, bocsi.

- Nem rád céloztam, de egészségedre - mondom összezavartan. - Azért nem szokásom haragudni, mert valaki eleget tesz szükségleteinek, ennyire ne nézz olyan gonosz embernek, ki még éheztetné is a másikat - ráncolom össze a szemöldökeimet, hogy lássa kisebb megsértődésemet az arcomon is. Azt ő se gondolhatta komolyan, hogy arra vagyok kibukva, mert evett! Még azt kell, hogy mondjam, Niall tűnik az egyetlennek, aki mintha még továbbra is két lábon járna a földön - nem úgy, mint Zayn.

- Akkor nem tudom, hogy mire érted, de van egy tippem.

Várakozóan ránézve adok helyet annak, hogy megossza velem is a tippjét.

- Zayn?

- Úgy látszik akkor gyakori a viselkedése - állapítom meg, magam elé meredve, és rosszallóan megcsóválom a fejemet.

Kávém utolsó cseppjeit is eltüntetem a pohárból, lustaságomra hagyatkozva, a bárszéken ülve, nyújtózkodva próbálom belehelyezni a mosogatóba a kiürült porcelánt, mely kisebb sikerrel, de annál nagyobb csörömpöléssel megy végbe. Visszafordulva aztán előrehajolok a konyhapulton, alkarjaimra támaszkodva pedig jelezni szeretném az engem kék szemmel fürkésző srácnak, hogy most már figyelek rá.

- Nézd el neki, nem loptad be magad a szívébe azok után, hogy csorba esett a férfiú büszkeségén egy lánytól beszerzett kiütésnek köszönhetően - felei magyarázatképp, majd mielőtt felháborodhatnék szaván, folytatja: - Ne vedd magadra, de mindenféle feminista elleni célok nélkül kijelenthetem, hogy ez egy férfi számára fájó eset.

- Akkor se magyarázat a viselkedésére - csóválom meg a fejemet -, és nem csak az egész esti flegmaságára értem most ezt.

Hanem arra a kis szórakozásárára amit pontosan itt csinált. Hát mégis hogy veszi azt a bátorságot, hogy így közelítsen felém, mialatt tudtommal utál?! Ó, ha tudná, hogy én hogy utálom őt! Csupa titokzatosság, és azt hiszi, hogy olyan érdekes. Na, meg még persze!

- Mit tett?

- Az most mindegy, de magam is tapasztalom, hogy nem túlságosan kedvel, bár ez oda-vissza működik.

- Tudod Zayn bonyolultnak tűnik, de nem az. Lássuk be: hazudtál, ő pedig nem kifejezetten szereti, ha hazudnak neki.

- Te mégis normálisan beszélsz velem - mondom jelentőségteljesen, egyenesen a szemeibe nézve.

- Mert te is normálisan beszélsz velem.

- Attól még hazudtam, neked is ha úgy vesszük.

- És miért? Miért jobb ha hazudsz, mintha az igazat mondod? - kérdezi, tartva a szemkontaktust.

Szavain muszáj elgondolkoznom, úgy, mint a válaszomon is. Miért jobb? Talán semmivel, de nekem már teljesen mindegy, hogy már az igazat, vagy a hazugságot mondom az embereknek. Fejem felett összecsaptak a hullámok, és csak abban tudok reménykedni, hogy nem derülnek ki hamis szavaim. Nem engedhetem meg magamnak, hogy kiderüljenek, mert utóbbi két évem erre épült fel. A hazugságra.

Hogy rossz ember lennék-e, az döntse el saját maga; én így védem meg magamat, és másokat is.
A maszkkal, mellyel kilépek milliók elé, nem csak a saját lelkületemet próbálom vele óvni, de a családomét is. Az utálkozóim előbb-utóbb őket is megtalálnák, és azt nem akarom, mert ők azok, akik egyáltalán nem érdemelnék meg. Semmivel sem könnyebb hazudni - legyen az: hogy ki is vagyok én valójában, vagy hogy tanulok-e még az egyetemen. Mi több, nehezebb. Megnehezíti az életemet, mert arra kell ügyelnem mindig, hogy nehogy lebukjak. Ám még nem érzem magamat arra készen, hogy lebuktassam saját magamat.
Félek.
- Az én életem nem tűnik olyan egyszerűnek, mint az kívülről látszik. Hazudnom kell, hogy megvédjem magamat - válaszolok halkan, fejemet lehajtom; fáradtan könyökölök fel, hogy megtámaszkodjak a halántékomnál tartva. Szemeimet lehunyom annak érdekében, hogy elkerüljem az ő kegyetlenül őszintén csillogó kék szemeit, mialatt meghallom különleges hangját:
- Semmi se kötelező, mindig minden rajtunk múlik, így az is, hogy mi mit akarunk. Ezt sose feledd...