4. chapter

Sziasztok Drágáim! <3

Meghoztam a negyedik fejezetet, ami lehet, hogy nem annyira mozgalmas, mint a többi, ám szintén elég sok minden van benne, ami fontos... Szóval ismét utalásokkal gazdagodtunk, kíváncsi vagyok, hogy észre veszitek-e ezeket. ;]
A csodálatos MissMe-nek pedig itt is meg szeretném köszönni a fáradozásait, nagyszerű képekkel örvendeztetett meg engem, illetve így Titeket is. Akik kérték, hogy mutassak képet a maszkról, akkor azoknak küldeném elsősorban - annyi apró bökkenővel, hogy Fatima Fantom barna hajúként ismert a médiába, de történt egy kis keveredés, ám ettől függetlenül szerintem nagyon jó képek lettek.
Szóval köszönöm drága! <3

És ismét csak vigyorogni tudok:
1. Esett a hó!
2. Megkaptunk a félévi bizonyítványunkat, és harmadik lettem átlag alapján az osztályban.
3. Újabb 6 feliratkozó és 40 pipa az előző fejezethez!
Bár kicsit csappant a kommentek száma, így Nekik külön köszönöm, hogy írtak: FantasyGirl-nek, Dodónak,  Somebody-nak, Niky-nek és Eternal Dreamer-nek! <3

Na, kinek volt a héten hószünete? ;]

Puszi, Tyra W.

Szeptember 11.

Fatima Fantom 

Kényelmesen eldőlve a bőrkanapén könnyedén megnézhetem magamnak a stúdiót; a barna-bézs csíkos tapétával díszített falakat, a szokásos sötétkék padlószőnyeget, a pihenőt és a felvétel szobát elválasztó hatalmas üvegablakot, ami előtt különféle gombok és kapcsolók sokasága hever egy keverőasztalhoz hasonló berendezési tárgyon. A fülhallgatók gondosan helyükre pakolva várakoznak, hogy amikor a dalt feléneklő énekest mások is kívánják hallani, könnyedén megtalálhassák az ehhez szükséges eszközöket. Az egész épületben mesterséges fénynek köszönhető a világosság, s a beépített klímának köszönhetően esélyt se adnak a műszerek felmelegedéséhez.
A Syco Music Records-nak ez az a hangstúdiója, ahova már második otthonként járok, köszönhetően a nemrégiben megjelenő albumomnak. S most is kellemes érzés fog el itt lenni. Itt mindig olyan jó munka szag van... 

Az ajtó nyílása és záródására nyújtózni kezdek és várni, hogy perifériás látásomba bekerüljön az imént érkező illető, ki pár másodperccel később eleget tesz néma kérésemnek és felém hajol, hogy be tudjam azonosítani személyét. Arcán felvont szemöldökkel kérdezi meg telepatikusan, hogy mégis mire vélje lustaságomat.

- Szia Dereck - köszöntöm nyájasan és zakójába kapaszkodva lehúzom magamhoz, hogy egy puszit nyomjak arcára. Mikor pedig újra visszaegyenesedik, gyanúsan méregetve igazgatja meg a nekem hála keletkezett gyűrődéseket kifogástalan öltözékén. Egy szürke öltönyt visel, alatta fehér pólóval, napszemüvegét annak nyakába akasztotta, mely szépen kihangsúlyozza barna bőrét. Mosolygásra késztet kételkedő arckifejezése, majd tettem indokának megmagyarázásának hiányában megcsóválja a fejét lemondóan, és az egyik széket kihúzva, leül rá. Némaságba burkolózva, illesztem álarcomat helyére, s még igazgatom, mikor végre menedzserem is megszólalni kíván:

- Ne legyél bunkó.

- Majd magamat adom - villantom rá fogsoromat, ahogy feltornázom magamat is ülésbe. 

Dereck lesújtó pillantást lövell felém.

- Épp ettől félek. 

- Vicces vagy - öltöm rá a nyelvemet durcásan, de aztán megadón sóhajtok. - Jó! Kedves leszek, maga leszek a tökély, nehogy lelepleződjek. 

- Kétlem, hogy nagyon kiismertek volna a tegnapelőtti verekedős incidenskor - mondja mindentudóan a rövid fekete hajú férfi, és megnyugodva előbbi kijelentésemet hallva, nem feltűnően leengedi feszült testtartását és hátrébb csúszik székében.

- Tegnap nálam aludtak - felem félvállról, és egy képzeletbeli szöszt leporolok vállamról. Rá se nézek, de ide látom kikerekedett szemeit, és ide hallom, ahogy álla a földre esik. Ajkaim megremegnek a visszafojtott nevetés következtében - Derecknek mindig is kifejező mimikái voltak.
- Mégis minek voltak nálad, és még nagyobb kérdés: miért aludtak? - kérdezi a kelleténél kicsivel hangosabban, hangszíne kétségbeesetten cseng, bár nem tudom hova tenni, hogy miért. Mondtam neki, hogy megismertetem magamat velük Linette-ként is, csak hogy ők se maradjanak ki a tesztelésem alól.
Nyugodtan felvezetem tekintetemet arcára, majd felszegett állal, diplomatikusan válaszolok neki:
- Az ajtóm előtt találtam őket.
Mintha csak a végszó lett volna, a kopogás hangja Dereckbe folytja értetlenkedő hápogását. Az ajtóhoz lépkedve előzékenyen kinyitom azt, és no lám... ismét csak kiket találok előttük? Ó, hát persze, hogy a One Directiont!
- Jó napot, Paul Higgins vagyok - nyújtja elém jobbját az ismerős arc, s már épp belekotyognék pillanatnyi szórakozottságomnak és szétszórtságomnak hála, hogy már bemutatkoztunk egymásnak, mikor elfogadom a kézrázást.
- Fatima Fantom.
A világos fából készült ajtót szélesre tárva engedem őket beljebb, Dereck pedig rögtön talpaira ugorva, széles mosollyal az arcán üdvözli régi ismerősét, illetve barátját. S mialatt magamban epéskedek, hogy bizonyára a két öreg még együtt hallgatták fénykorukban a rádión a krimit, mert még Tv se volt akkor; addigra már az öt srác is átlépte a küszöböt, s várakozóan nézegetnek engem. Feleszmélve a valóságba, egy íves mozdulattal becsukom utánuk az ajtót, kisebb csattanásával kísérelve pedig a lehető legszebb mosolyommal a számon állok eléjük.
- Gondolom tegeződjünk és Fatima vagyok.
- Liam Payne - viszonozza a mosolyomat. Bár valószínűleg az övé őszintébb, s mikor vele is lerendeztük a kézfogást, sorba ugyan ez elismétlődik a többi néggyel is.
- Harry Styles.
- Louis Tomlinson.
- Niall Horan.
- Zayn Malik - Még mindig morcos, állapítom meg, mikor kezeink elválnak a másikétól. Cipőmet mustrálva igyekszem tudomást nem szerezni arról a tényről, hogy elég feltűnően méreget. Maszkom szélét piszkálva serénykedek azon, hogy minél több felületet takarjak el arcomból, de épphogy annyira, hogy ne legyek egy direkt jelenség. Nem szívesen fogadom álarccal a képemen a tüzetes vonásaim tanulmányozását, mert élőben sokkal könnyebb hasonlóságot keresni, mint mondjuk két kép között. S miközben zavartan mélyedek bele a magassarkúm egyszínűségében, addig szüntelenül mondogatom magamba, hogy lehet mégse volt olyan jó ötlet az, hogy Linette-ként is találkoztak, ha velük legalább egy hónapig össze leszek zárva jó formán.
Más volt a többi hírességnél, mert ott Fatimát csak úgy ismerték, mint "egy közülük", és Linette-t, mint rajongójuk - azaz a találkozások száma három-négy alkalomnál kifújt.
- Na, üljetek le ti is szerintem - ment meg Dereck hangja a teljes földalábújástól, s végre fellélegezhetek, ahogy eltűnnek rólam a kutató szempárok. 

Igaz megszoktam már, hogy Fatimaként tüzetesen próbálják felmérni a kilátszódó részeket az arcomon, mivel az emberek minél több információt és valóságot igyekszenek keresni a titokzatosságról. Idegesíti azt az embereket, hogy nem tudják kivel is állnak valójában szemben, már-már célul fogadta néhány paparazzó, hogy kideríti ki is valójában a Fantom. Hát... csak tessék! Rajtam nem fognak ki!
Ezt az egy dolgot tudom precízen és összepontosítva véghez vinni: teljesen másként viselkedni Fatimaként, hogy kicsit se adjak összehasonlítási lehetőséget az embereknek. Kisebb akcentussal beszélek ilyenkor, és kicsivel magasabb hangnemben, hogy a mélyebb hangszínemet ne lehessen egyeztetni velem. Fárasztó? Az elején az volt, de amúgy is könnyen tudtam változtatni az oktávokat, mivel tizenkét évesen hangszálgyulladásom következtében nyitva maradtak azok. Szóval az én kezemre játszott az élet ilyen téren.

A szobába hirtelen lesz úrrá a csend, a mocorgások nesze is elhaltak már, a légkör egyszerre telt meg feszültséggel, s lopva a mellettem ülő Harry-re pillantok, aki legnagyobb ledöbbenésemre szintén engem néz. Mikor tekintetünk találkozik, arcára elégedett vigyor ül ki, s látszólag diadalittasan várja, hogy pironkodva elkapjam szempáromat róla. Helyette azonban kihívóan felszegem az államat, és most rajta van a sor, hogy meglepje tettem.

- Először is hadd köszönjem meg a fiúk nevében is, hogy ennyit utaztál, csak azért, hogy itt legyél - szólal meg végre valaki, a valaki pedig Pault jelenti.

Elfordítom fejemet a zöld szemek elöl, és biccentve reagálok mondottjára. Egyáltalán nem hökkent meg köszönete, mivel mindenkinek azt mondjuk az adott kontinensen, hogy nem idevalósi vagyok. Ezzel csak még titokzatosabb leszek, és azt már ki is zárták, hogy amerikai vagy európai lennék.

A vicces része azonban az, hogy ez a stúdió a lakásomtól negyed órányira van innen.

- Szeretek itt lenni - felelem kimérten, mivel az nem titok, hogy az albumomat itt vettük fel. Akkor Dereck azt nyilatkozta, hogy azért, mert profik az itt dolgozók. Ez részben igaz is. - Igazából azt viszont még nem tudom, hogy miért is kellett most így összeülnünk.

Kérdőn felvonom szemöldökeimet, halvány mosolyt küldök a férfi felé, nehogy magától elszállt celebnek tituláljon be, akinek megterhelő egy találkozó.

- Megbeszélni a részleteket - válaszol egyértelműen Paul, majd összenéz a mellette ülő menedzseremmel.

- Akkor kezdjük! - csapja össze a két tenyerét Louis vidáman, s míg engem hirtelen ér az erős gesztus, a négy srác és Paul továbbra is ugyanolyan nyugodtan ülnek a helyükön.

- Nyugi Louis, vannak akik még nem szokták meg a hiperaktivitásodat - inti le előzékenyen Liam, majd a fiú vállára teszi egyik kezét. Louis fogkrém reklámba illő mosolyt villant felém bocsánatkérés gyanánt, párosítva egy kacsintással. Ajkaim megremegnek, és bármennyire is nem szeretném, egy kisebb nevetést kiengedek közvetlen viselkedésére.

Aztán el is komorulok, ahogy előtör belőlem a bíráskodás, és az emlékképek, hogy két napja még nem viselkedett így, és bizonyára csak a "feljebb valóknak" produkálja magát.

Bár... nem Louis volt az egyik, aki elég hamar bealudt? - gondolkozok el összezavartan, és elhúzott szájjal kell most tévesnek nyilvánítanom előbbi megállapításomat, és az álmosság számlájára írnom, hogy nem tudott kibontakozni a múltkori találkozásunkkor.

- Akkor valamelyikőtök bele kezd a részletek megbeszélésébe? - teszi fel - kivételesen - jogosan a kérdését Zayn, és mily' meglepő módon: egyáltalán nem lekezelően szólal meg hangja, mint pár napja. Arcán félmosoly játszik, amit meg is mutat nekem, barna szemei melegen fogják közre az enyéimet.

Szófogadó és illedelmes mintadiákként hallgatjuk hatan a két menedzser felváltva közlő terveit, és a felvázolt ötleteiket a közös számmal kapcsolatosan, majd egy idő után azt veszem észre, hogy a tizenkét szemhéj egyre jobban nehezedik el. Mialatt mi monoton bólogatással reagálunk vaktában a kérdésekre, látszólag a két férfi beleéli magát, gesztikulációjuk és csillogó íriszeik legalább is erről tanúskodnak. 

- Dereck azt mondta, hogy ti is gondolkoztok év végére egy újabb kis albumot - ránt vissza a felszínre végül Paul hozzám intézett mondata, s rögtön kapkodó pislogásommal kísérve rendezem testtartásomat a végleges kanapéról lecsúszásból. 

- Ööö, igen... illetve azt hiszem - hebegem össze-vissza, mialatt kérdőn a menedzseremre bámulok, míg a többi bent lévő engem tüntet ki figyelmével. - Az igaz, hogy mondtam Derecknek, hogy négy számot már megírtam, de albumról még nem is beszéltünk. 

- Akkor lelőttem volna a meglepetést? - kuncog fel Paul, és zavartan és egyben bocsánatkérően fordul Dereck felé, aki csak legyint és vigyora az arcán újra felvirul, párhuzamosan az én letaglózódott arckifejezésemmel. 

De hiszen kora tavasszal jelent meg az albumom! Minimum még hat dalt kéne ahhoz, hogy még egyet kiadhassunk. Hogy fogom én azt decemberig megcsinálni?

- A srácok második lemeze viszont november közepe környékén lesz publikálva, és addigra kéne, hogy összehozzatok egy közös számot, remélem ez még bele fér az időd illetve időtökbe - mondja Paul, a második felénél azonban ismét csak Dereckkel kíván szemkontaktust felvenni. S kihasználva ezt, fáradtan dőlök hátra a kanapén.

- Amit persze én is díjazok - kotyogja közbe a barna bőrű férfi, és jelentőségteljesen rám mered. Kissé hátrahőkölök attól a sötét szembogaraktól, amik gúzsba fognak és nem engednek, míg meg nem értem, hogy ez fontos a karrierem szempontjából. 

Azt hiszem érdekes grimaszt vághattam erre, mivel két oldalamon lévők - név szerint Harry és Niall - visszafojtott kuncogása üti meg a fülemet. 

- Igen, ezt eddig is tudtam, hogy közös számot csinálunk - szólok meg kicsivel később -, de hogy érti azt, hogy reméli bele fér az időmbe? Nem tart sokáig a felénekelés.

Ha értetlenkedésem nem lenne tiszta, akkor összeráncolt szemöldököm, félre biccentett fejem és széttárt karjaim talán már elég lényegre törő lehet másoknak. 

- Paullal azt találtuk ki, hogy ezt a számot Nektek, hatótoknak kell megírnotok közösen - feleli csak úgy félvállról az én szeretett menedzserem, kit ebben a pillanatban szívélyesen tarkón ütnék, csupán annyi szerencséje van, hogy öreg és öregeket nem bántok! 

Jó... igazából nem is öreg a maga negyven évével, de jól esik magamban gonoszkodni... 

- De az eléggé sokáig tartana, ha mindannyiunknak bele kéne tennie a saját ötletéből - szólal meg abszolút helyesen Harry, és hogy kimutassam egyetértésemet: bőszen bólogatni kezdek, miben csatlakozik hozzám a maradék négy srác is. 

- Ezzel mi is tisztában vagyunk, ezért is van egy hónapotok arra, hogy megismerjétek egymást és összedobjátok a tehetségeiteket - felel izgatottan Paul, ami kivételesen nem igaz már Dereckre, és engem is megijeszt a mondata. 

Mi az, hogy megismerni egymást? 

- A fiúknak már csak két dal hiányzik az albumukról, egyik ugyebár ez, így nekik egy hét szabadságuk lesz a jövőhéten - mielőtt kijönne a LWWY videoklipje -, és síelni mennek. Fatima, te is velük tarthatnál!

- Mi? - bukik ki belőlünk Dereckkel egyszerre, idegesen fel is pattanok helyemről, a kanapén pedig rögvest jobban kényelembe helyezi magát a göndör és a szőke, kik közé így Louis vetődik a hely felszabadulás következtében. Paul, Liam és Zayn viszont meghökkenve fogadják hevességemet, s mielőtt még kitörne belőlem a hajthatatlan ellenkezés, Dereck közbeszól:

- Szerintem a fiúk se azért szeretnének elmenni szabadságra, hogy közben egymásra erőltessék a másik közelségét. Had pihenjenek, három hét is elengedő lesz. 

Higgadtsága irigylésre méltó, mit egy elismerős bólogatással nyilvánítok ki felé, s ő szerényen fogadja dicséretemet. Paul csak megvonja vállait, jelezvén, hogy akkor mindegy, míg a fiúk egyik része pedig változatlanul van elfoglalva azzal, hogy kinek hol a helye a kanapén, a második része meg némán és közönyösen fogadják el Dereck nézetét. 

Azért tiltakozok, mert bár azt mondtam, hogy Fatimát játszani könnyű, de csak addig, amíg ez pár óráig esedékes; azonban egy teljes héten keresztül arra figyelni, nehogy leessen a maszkom - ráadásul a síszemüveg mögött hogy viselném azt? -, a hangomat is úgy képezzem, ahogy a nagyközönségnek is mutatom azt. Nem, köszönöm nem kérek ebből. 

- Akkor mi lenne, ha most a srácok is énekelnének, és utána te is külön, hogy tisztában legyünk a másik adottságaival, rendben? - dobja fel újabb ötletét Paul, ami már azért közelebb áll hozzám, mint az előző. 

Kimértem kifújom a bent rekedt levegőt előbbi idegességemből fent maradva, aztán sután bólintok. 

Az öt fiú mind egy mikrofon mögé áll, mialatt kíváncsian és magamnak bevallhatom, hogy kissé izgatottan várom az üveg mögött, hogyan is fognak szólni. Dereck és Paul a műszerek előtt ülő hangtechnikus székénél támaszkodtak meg, míg én az ablakkeretnek dőlve figyelem mozdulataikat. A dallamok felcsendülnek a pasi kezével felkapcsolt gombnak hála, aztán az első énekhangot is meghallom, mégpedig Liamtől:
- I've tried playing it cool, But when I'm looking at you...
- Shot me out of the sky You're my kryptonite... - veszi át az éneklést most Harry, mély és rekedt hangszíne egyaránt betölti az egész szobát, mint Liamé is. 
- Some things gotta give now, Cause I'm dying just to make you see... - énekli Zayn, meglepően jól. Szemeit - ha nem is tudatosan -, de egy véletlen folytán rám emeli, de azonnal elszakítja tekintetét, és inkább Niall felé fordulva, mosolyog össze a sráccal, akinél van a sor, hogy folytassa a közös refrén elteltével:
- Now I'm climbing the walls, But you don't notice at all...
- Some things gotta give now, Cause I'm dying just to know your name... - hallatszik meg Louis különleges énekhangja, s azt veszem észre, hogy lábaimat a zenére ütemesen mozgatom.

Jó, el kell, hogy ismerjem van tehetségük. Mindannyiuknak a hangja egyedi, sajátos... és egyikőjüknek sincs "egy tucat a többihez" hangszíne. Mindannyian annyira komolyan éneklik az egészet, hogy egy pillanatara még is el hiszem nekik azt, amit mondanak. Szépen szólnak együtt, de külön-külön is, arcomon pedig szomorú mosoly jelenik meg, mindaddig míg megelégelve a fiúk a komorságot, egymást piszkálva folytatják a refrént. Paul a fejét fogja gyerekes kitörésük miatt, de belőlem a nevetés tör ki, ahogy Harry magas szólójára rásegítve Liam belecsíp a fiú fenekébe, kinek ezután gond nélkül jön ki a kívánt magasság.A többiek a másik haját igyekszik teljesen felborzolni, vigyoruk azonban így is levakarhatatlan.

- But I need that one thing, And you've got that one thing - kiáltja bele a mikrofonba az utolsó sort egyedül Louis, aki helyét Zayn hátán találta meg, s egyenesen rám mutatva eléri, hogy már a két menedzser is elnyomott mosollyal az arcukon rázzák a fejüket lemondóan. 

A helységből kilépve azonban megkapják a megérdemelt - és igen gyér - tapsukat, Louis-t még mindig cipelő Zayn utolsóként jön ki, így ő az, aki illedelmes kézmozdulattal beinvitálásra ösztökél a hangszigetelt négy fal közé. Biccentve pukedlizek, majd magam mögött zárom az ajtót.Szám szélét rágva ülök le a zongora mögé, félve tanulmányozom a billentyűket. Nem tudok zongorázni, viszont ehhez a számhoz ez dukált, s bár megtanultam ennek a dalnak a zongorajátékát, azért mindig bennem van és bennem is lesz a félsz, hogy elrontom. Ujjaim a fekete-fehérség felé hajolnak, mikor pedig meghallom a hangszórókból a dobkíséretet, leejtem őket a helyükre.
- It’s been a long time since I came around, Been a long time but I’m back in town, This time I’m not leaving without you... - kezdek bele az első versszakba, fejem ütemre biccentésével segítem magamat a hangszeren való játszást, mialatt hagyom, hogy a hangom magától szóljon, a szöveg önként jöjjön a számra. 

Szeretem ezt a dalt, életem egy bizonyos férfijára írtam ezt. Megbántott, elhagyott, s akkor elkeseredettségemben ebbe a számba menekültem. A szövegben annyi módosítást tettem, mielőtt publikáltam volna, hogy magamat amerikainak állítottam be, és őt is. Pedig mindketten angolok vagyunk, de tényleg csak ennyi hazugság van benne.
- Hosszú ideje nem találkoztunk. Rég volt már, de újra itt vagyok a városban, És most már nem megyek el nélküled - fejezem be, ujjaim abbahagyják a játékot, a zene elhal. Keserű mosollyal az arcomon nézek fel az üveg felé, hogy lássam a mögötte állók arckifejezést. És a néma tapsolásukat, melyet a hangszigetelésnek köszönhetek.S mialatt hálásan biccentek feléjük, addig belül összetörve viselem el, hogy újra felerősödni látszanak az emlékkockák. 

Linette Leroy

Hazafelé sétálva kétségbeesetten kutatok azon pillanatok után, melyben határozott kijelentésemnek lehetne igazságalapja. Hogy ők is csak egy fiúbanda, kik nagyképűen állnak a világgal szemben, mert mindenki őket akarja, s hogy teljesen megváltoztak a hírnév következtében. De azt hiszem, ők eddig is ilyen idióták voltak - az én nagy bánatomra.

Hatalmas táskámban mind a maszkom, mind a ruhám és a magassarkúm lapul, rajtam pedig végre azok a ruhadarabok vannak, amik valójában engem képviselnek. Kényelmes és csinos. Tökéletes párosítás.

Mialatt talpamat szüntelenül koptatom, egyszerűen elkalandozik a tekintetem, és gátlás nélkül figyelem az arcokat. Néha elgondolkozok azon, hogy mennyi ember van, és egy arc mögött mennyi érzelem is lehet. Mennyi más-más élet lapul ezek az arcok mögött. Vannak  akiknél a kisebb gondok lesznek hatalmasak, s vannak, akik hatalmas gondokkal küszködnek, mégis szemet hunyva felettük, boldogan élik életüket.

A maszk is ezt a célt - is - szolgálja számomra. Rájöttem, hogy túlságosan is könnyedén mutatom ki a mimikámmal azt, ami bennem lejátszódik. És én nem akarom, hogy ezeket lássák. Nem is sejtik, hogy egy szépen feldíszített álarc mögött rejtegetem az életemet. Nem tűnik fel nekik, hogy sok mindenen átmentem már, pedig még csak tizennyolc éves vagyok. Ilyenkor kellene élnem a legszebb éveimet, és előtte; én mégis azzal vagyok elfoglalva, hogy mindenkinek megfeleljek, hogy végre ne dobjanak el maguktól.

Gyenge pillanatomat kihasználva, magamba mélyen nézve el kell, hogy szégyelljem magamat. Mert pont én ítélkezem mások felett, mikor jól ismerem azt az érzést, amiben ők is benne vannak.

Hibáztam, bele estem a legnagyobb hibába: a borító alapján ítéltem el a könyvet. Könyveket...

Nem rossz emberek ők igazából, hanem fáradtak. Hogy mikor jöttem erre rá? Mikor a sok hülyeségüket hallgatva végül Paul, Dereck és én kimentünk a szobából otthagyva őket, s alig telt egy perc, az ott felejtett kabátomért visszasettenkedve azzal találtam magamat szemben, hogy egymásra támaszkodva, fáradtan és nyugodtan ülnek szófogadóan a kanapén. Szemeik az álmosság ellenére is csillogtak; és olyan eltökéltséget láttam rajtuk, amit más énekeseknél nagyon ritkán.

Soha nem mondanám el nekik, de ezért tisztelem őket. S irigy is vagyok: ők ott vannak egymásnak, míg nekem lássuk be nincs senkim.

Na, jó... ez mártírkodás! Van két szerető szülőm, akikkel azonban ritkán tudok találkozni, mert Anyukám egészségügyi gondjai miatt vidékre kellett költözniük, Észak-Londonba. Nővérem ugyebár kilőve...

És hát van Dereck! Egyedüli barátom a negyvenéves menedzserem. Hm... azért jobb, mint a semmi, nem igaz?!

- Szánalmas vagyok - motyogom magamba, és megállásra intem magamat, látva a piros lámpát a zebránál. Az emberáradat közepén állva hálát adok annak, hogy nem hallhatják a gondolataimat. Túl sok titkom van ahhoz, hogy megengedjem magamnak az igazságot, melyeket csak is én tudhatok, bent. Bent a gondolataimban. Igen... ez az én életem.

Szeretem azt a környéket ahol lakom. Közel van egy kis park ide, széles járda van, fák sora húzódik mellettük, az itt álló épületek még nem a legújabb modell szerint lettek készítve; téglás házak, fehér keretes ajtók és apró kis erkélyek. Az emeletes lakások földszintjében boltok vannak; a metróállomás  is közel van.

Az ismerős kék ajtónál pepecselek egy kis ideig a kulcsokkal, majd a folyosón átsétálva a sárgánál is így teszek. Ahogy magam mögött zárok, orromat ismeretlen, mégis jó illat csapja meg.

- Andy? - kérdezem félve, s tornacipőmből kibújva, ideiglenes lakótársam keresésébe kezdek: természetesen a konyha az első célom. Ahogy a halványsárga falakat felváltják a kiwi-zöld színűek, a nem éppen idegenként ható hajkorona is felbukkan. Azonban a legnagyobb ledöbbenésemre a tűzhely előtt, amit bátran kijelenthetek, hogy a rántotta készítés kívül más étel elkészítése érdekében nem volt még használva. Lány létemre.

Mentségemre legyen, hogy nincs időm! Utazgatok, koncertet adok, dedikálok, fotózkodom, interjúra megyek; hazaérve pedig hatalmas kontrasztra leszek figyelmes: emberek többsége lennének a közelemben, majd egyszerre minden megszűnik. És csak a magány lesz a társam. Mint egy öregnek, ki természeténél fogva makacskodik, hogy már pedig ő már nem fog barátkozni. Már úgyis mindegy.

Az a baj, hogy én is így gondolkozom. Nem barátkozhatok Fatimaként, mert nem engem akarnak megismerni. Viszont Linette-ként pedig nincs időm ismerősöket szerezni. És nem is akarok. Megbántottak, nem nyílok meg az emberek előtt olyan könnyen, mint szeretném; a csalódásaim sorozata nem engednek megnyílni.

- Még soha nem láttam a sütőmet bekapcsolva - ámuldozok. Andy vállainál hátranézve rám somolyog, majd szemeit megforgatva kinevet. Még nem is leplezi a hálátlan!

- Akkor nem csodálom, hogy ilyen kis gebedt vagy! - bókol az én drága unokatestvérem, és szívmelengető - azaz gúnyos - vigyorát rám villantja.

Ügyeskedve kiemeli a bent eddig sülő ételt, lábával becsapja a lehajtott ajtaját, és büszkén szemléli felülről az elkészült csodát, csípőre tett kezekkel. Hosszú szőkés haját egy mozdulattal hátracsapja szeme elől, hogy várakozóan fúrja szürkés szemeit az enyéimbe, mellyel ösztökél a véleményalkotásra.

- Szóval... ezt meg kell enni - mondom, direkt kerülve a bókot, mely el is éri a kívánt hatást. Andy durcásan levágja magát a bárszékre, ezért én is így teszek a szembelévő terítéknél. - Mondd, hogy jobban tudsz sütni-főzni, mint én - pillantok fel rá könyörgően, miközben már a kezeimbe szorongatom a két szükséges evőeszközt.

- Kis szívem, nálad mindenki jobban tud sütni-főzni - felel.

Sunyi mosolyt küld felém, de azért izgatottan várja, hogy megkezdjem az evészetet. A felvágott részemet tányéromra veszem, és félve szúrom fel villámra egy falatot. Lassított felvételként emelem fel bal kezemet, ajkaim szétválnak, mialatt Andy pislogás nélkül követi minden kis mozzanatomat.

- Ha így bámulsz, nemhogy enni nem fogok tudni, de még aludni se - célozgatok hűvösen, mire megrázza a fejét, hogy kizökkentse magát, testtartása is mindjárt ellazul.

Aztán eljön a történelmi pillanat: lenyelem.

- Na?

Kicsit még rágom a húst, farkas szemezve közben a sráccal, és meglepően finomat érzékel az ízlelőbimbóim. De hát nem is én lennék, ha nem húznám egy kicsit az agyát!

- Hát... ez... olyan... fura...

Andy arckifejezést látni a világ legjobban megérdemelt dolgának tudnám eltitulálni magamnak. Pupillái kitágultak, csalódottan lebiggyesztette ajkai két végpontját, mialatt kapkodva igyekezett megkóstolni állítólagos borzalmas főztjét. Ahogy figyelem a nyelését, nem bírom magamba tartani a nevetést, s mialatt kitör belőlem a nevetés, addig Andy higgadtan leteszi kezeiből a villát és a kést, és száját kissé összecsücsöríti, szemöldökei a homloka közepéig szaladnak, s hatalmasakat pislog rám.

- Linette Leroy, te kiszámíthatatlan nőszemély! Most ezt kegyetlenül megbánod! - kiáltja el magát kezdetleges nyugalmát megtörve ezzel, de addigra már felsikkantva felpattanok, hogy rohanva menekülhessek. Öles léptei afelől biztosítanak, hogy követ, nevetésem és visításom keverékétől visszhangzik az egész ház, s Andy fenyegetőzéseinek kiabálása is ráadásként.

- Állj! - pördülök meg a tengelyem körül a szobám sarkába érve, és ő meghökkenve így is tesz. - Ez volt a legkevesebb azok után, hogy azt mondtad, hogy a menyasszonyod vagyok! - emlékeztetem komolyan, s a 21 éves srác vigyora is lefagy az arcáról. Karjai maga mellé hullanak, fejét a plafon felé szegezi.

- Tudom... - motyogja alig hallhatóan -, és bocsánatot is szeretnék ezért kérni. Teljesen kiment a fejemből... az...

- Nekem nem - felem eltökélten, s levágódok az ágyamra. Tekintetemet az ablak mögötti csillagos égre szegezem, s a matrac behuppanását annak tudatom be, hogy mellém ült.

- Tudod - kezd bele halkan, így kelletlenül felé fordítom arcomat -, azért haragudok a legjobban magamra, mert pont onnantól kezdve tűntem el életedből, mikor neked a legnagyobb szükséged lett volna egy támaszra. Nézd... sajnálom, de képtelen voltam elviselni, ahogy akkor láttalak. Tudom jól, hogy fordítva kellene, hogy legyen, de te voltál mindig is a biztos pont, a megingathatatlan. Aztán azzal kellett szembesülnöm, hogy te is sebezhető vagy, és nem jó, ha a kis kialakított világod amiben hittél, egyik pillanatról a másikra összeomlik. Ne érts félre! Nem hibáztatni akarlak, hanem a saját gyengeségemet osztom most veled meg, teljesen őszintén - fejezi be, s hallgatva szavait és látva meggyötört szempárját és vonásait, döbbenetemben elválnak ajkaim a másiktól, s fátyolos tekintettel nézek rá. 

Andy még sose beszélt ilyen nyíltan velem, sose osztotta meg érzéseit, vagy hogy mi játszik éppen le benne, ez az első és - valószínűleg - az utolsó alkalom. 

Még csak fogalmam sem volt arról, hogy így látott engem Ő. Pont Ő! Mikor én néztem fel rá a legjobban, és mit nem adtam volna azért kiskoromban, ha olyan lehetek, mind Andy! Aki nem törődik mások véleményével, megelégszik azzal, ami van és élvezi az életét. Erre meg kiderül, hogy én vagyok számára a biztos pont? 

- Mindig is te voltál a támaszom, Lin. S mikor neked egyszer az életben támaszra volt szükséged, akkor én nem voltam itt. Ezek akkor tudatosultak bennem, mikor mondtad, hogy a nővéreddel, Julie-val már nem tartod a beszélőviszonyt. Tudom jól, hogy mi történt akkor, és azt is, hogy csalódtál benne, mert te mindig ott voltál neki, viszont mikor neked kellett volna a segítség, ő nem - Majd mély levegőt vesz, s csak ezután folytatja, mialatt az én szemeimből a könnyek önálló útra indultak már: - Én is egy Julie voltam, Liny! Viszont én nem akarok abba a végzetes hibába esni, mint Jul! 

- Most itt vagy - vágok közbe rekedten, alig hallhatón.

- De látod! Azért, mert a segítségedre volt szükségem, hogy itt aludhassak, míg rendbe lesz az én lakásom. Lin, én úgy sajnálom! 

- Beszéltél vele? - kérdezem meg tőle hirtelen, s bár először látszik rajta, hogy nem tudja hova tenni, hogy kire értem, mikor azonban a homlokán a kis ráncok kisimulnak, határozottan megrázza a fejét. 

- Soha többé nem akarom látni Dilliont. 

- Akkor már ketten vagyunk - nevetek fel keserűen, mi miatt a könnyek újabb sorozata tör utat magának. Aztán a vállaim rázkódni kezdenek, Andy pedig ösztönösen von ölébe, hogy karajai között megvédjen. Mellkasába fúrva arcomat kitör a sírás belőlem, illata belekúszik az orromba, és csak hallgatom a szívdobogását. Ritmikusan simogatja a hátamat, kis idő múlva pedig az ágyon feljebb húzva magunkra takarja a takarót, s végre úgy érzem - ha csak egy kis ideig is -, hogy nem vagyok magányos. 

Mert Andy itt van.