5. chapter

Halihó! 

Először is tudom, hogy általában csütörtökönként hozom a fejezeteket - legalább is eddig így volt -, de direkt terveztem azt, hogy elsejére essen az új rész érkezése. Egyrészt azért, mert tegnap nem lett volna időm, másrészt, hogy kihasználva az alkalmat, felköszöntsem ebben a bejegyzésben Harry-t, ki ma ünnepli azt, hogy immár tizenkilenc éves! Ah... repül az idő!

Tegnap pedig Andy Samuels töltötte be a huszonegyedik életévét, így neki is Boldog Születésnapot kívánok!


Ezt a fejezetet Nekik küldöm. ;D

Köszönöm a 46 pipát és az 5 megjegyzést, na meg azt a sok-sok díjat, amit kaptam Tőletek! <3
Jó olvasást!

Puszi, Tyra W.

Szeptember 12.

Linette Leroy

Szemhéjaim keresztül érzékelem a beáramló fényt, ami a hatalmas ablak felől szűrődhet be. Érzem, ahogy a végtagjaim kényelmesen terülnek szét az ágyon, amiből lekövetkeztethetem, hogy Andy már fent van. A Nap állásából arra saccolok, hogy már tíz óra is elmúlhatott, mely igencsak megdöbbenésre késztet. Mint mondtam is, nem vagyok jó alvó, de ezen az éjszakán egyszer se keltem fel, és nem hánykolódtam a pléd felett nyűgösen. Egyszerűen és mélyen aludtam. Ritka eset.

Mivel a tegnapi ruhámba vagyok még, így egy gyors zuhanyt veszek. Megszokásból nem áztatom olyan sokáig magamat, mint az emberiség többsége - életem a rohanásból áll. Egy combközepéig érő kimonot magamra kötve, és a szokásos Ugg csizmámba belebújva lépek ki a szobámból.

- Andy! - kiáltom el magamat lustaságomból adódóan, majd kifordulok a fal takarásából, hogy a nappaliba érjek. Azonban unokatestvérem helyett három srácot pillantok meg, kik közül kettő fülig érő mosollyal köszönt, egy pedig szokásos közömbösségét meg nem hazudtolva, semlegesen mustrál végig. Gondolom nem kell mondanom, hogy ez a bizonyos emberke Zayn.

- Jó reggelt! - köszön Louis és Liam kánonban. Lomha szalutálással viszonozom, s nem foglalkozva továbbá velük, a konyhába slisszolok. Tekintetemmel követem Andy mogorva mozdulatát, a szemetesláda fedelét hangosan csapja le és csak ezután néz fel a nagy ügyködéséből. Kérdőn felvonom egyik szemöldökömet.

- Kint hagytuk a csirkét - válaszol tettet nemtörődömséggel, ám én látom rajta - hiába is játssza a felnőtt férfit -, hogy szívén vette a pazarlást.

- Ha ez vigasztal, finom volt - küldök felé egy biztató vigyort, ő pedig elneveti magát és széttárt karokkal várja, hogy megölelhessen, s nem is marad el sokáig. - Amúgy mit keres 3/5 One Direction tag a kanapémon... már megint?

Motyogásomat mellkasa tompítja el.

- A barátaim, szeretném ha jól kijönnétek - válaszol, s arra eszmélek fel, hogy térdhajlatom alá nyúlva feldob az ölébe, a hirtelen érő változás és ingatagság következtében a nyakába kapaszkodva és erősen gesztikulált káromkodásaim közepette máris a nappaliba termünk. Liam, Louis és Zayn megszeppenve merednek ránk, illetve kisebb jelenetünkre, s a kreol bőrű srác tekintetét követve, fújtatva igazítom meg az elcsúszott kimono alját. Ki nem állhatom!

- Le tennél végre, Andy? - kérem annyira hűvös hangon, amennyire csak telik tőlem, s érzem, ahogy teste megfeszül a kihallott feszültségemtől. Fülét-farkát behúzva, és nagyon ügyelve arra, nehogy valami rosszat kövessen el ismét; letesz a földre. Hajamat kifújom a szemem elől, és elgondolkozva, összeszűkített szemekkel méregetem a három vendéget. Aztán megadóan kifújom a levegőt, és lágyan elmosolyodok, mely el is éri a kívánt hatást: hat váll lazul el ennek következtében. 

Komolyan ennyire félelmetes lennék?

- Bocsi, hogy csak úgy betoppantunk - kezd el mentegetőzni Liam, és eddigi rövid ismeretségünk alatt - na meg Andy folytonos élménybeszámolóit hallgatva - már lejött, hogy eléggé jól nevelt fiú. Udvarias és figyel a környezetében lévőkre, és amikor ezt unokatestvéremnek is megemlítettem, csak annyit mondott, hogy igazán tanulhatnék tőle. Azt hiszem ezek után egy kisebb harc alakult ki, viszont az biztos, hogy ismét csak én jöttem ki győztesül. 

- Semmi baj - vágom közbe egy legyintés keretében, majd hagyom, hogy befejezze, amit elkezdett. 

- Csak személyesen akartunk téged is meghívni Niall holnapi születésnapjára.

- Engem? - Értetlenkedésemet kimutatva kidüllesztem a szemeimet. 

- Igen - bólint vontatottan, látszólag ő meg azt nem érti, hogy miért találom ezt annyira meglepő dolognak. - Niall összes barátját meghívtuk már, és ő ragaszkodott ahhoz, hogy neked is szóljunk. És persze mi is szívesen látunk - nem feltűnően a mellette ülő Zaynre sandít jelentőségteljesen. Bár diszkréten igyekezte ezt a tettét véghez vinni, mivel én már annyira kivagyok élezve a reakciók, testtartások és mimikák figyelésére, hogy könnyedén szembetűnt a figyelmeztető pillantása.

- Hajthatatlanul ragaszkodott - javítja ki Zayn a barátját, akiről levéve tekintetét, rám szegezi szempárját s gúnyos mosollyal a száján célozgat arra, hogy ő szerette volna erről az akaratáról lebeszélni. Gesztusát szívélyesen viszonozom. 

- Ez igazán kedves volt Niall-től - szólalok meg, és katonásan intem magamat, hogy csak is Liam-ra figyeljek beszéd közben. - S egyben hízelgő is, hogy a barátai mellé még engem is meghívott. De...

- Jaj, azt ne mondd, hogy nem tudnál szánni időt egy jó kis házibulira! - vág közbe Louis teljes felháborodással, arcáról azt tudom csak leolvasni, hogy hiábavaló lenne az ellenkezésem: nincs apelláta! 

- Bár az is igaz, hogy későn szóltunk - kel a védelmembe Liam, pontosabban megértést afelől, ha nem tudnék elmenni -,  de Niall is csak tegnap kért meg minket - magyarázza a farmert és sötétkék hosszú ujjú pólót viselő fiú.

Igazából elég furán fejezi ki magát Liam, mert szavaiból csak és kizárólag azt tudom levenni, hogy Niall-nek kellett úgy kérnie őket, s nekik meg se fordult a fejükbe a meghívásom - ami persze nem gond. Nem is nagyon tudom, hogy a szőke srácnál miként értem el ezt. Illetve azt, hogy minek köszönhetem a figyelmét felém. Kétlem, hogy annyira mély nyomot hagytam volna benne, hacsak az a reggeli monumentális beszélgetésnél nem keltettem fel az érdeklődést. 

Talán már túl szánalmasan gondolok arra, hogy netalán végre lesz egy barátom, ki végre képes is lenne még elviselni a természetemet, így egyre jobban érzem, hogy megenyhülni látszok. 

Ráadásul már kezd idegesíteni Andy átható nézése, s bár nem nézek rá direkt, perifériás látásomban nagyon is észrevehető a felém érkező noszogatása, melyet csupán azzal a két szürkés-kékséggel ér el. 

- Először is, Andy, ezt tanítanod kéne - pillantok oldalra a fiú felé, majd visszafordulva folytatom: - Másodszor pedig akkor azt hiszem köszönöm a meghívást, igyekszek ott lenni. De lehet, hogy késni fogok! - figyelmeztetem őket előre, s nyomatékosítva fel is emelem a mutatóujjamat. Bólintva, és háromból kettő hatalmas mosollyal az arcukon értik meg mondottaimat, s ismét csak nem kell mondanom, hogy ki is az a bizonyos ember, aki kitűnik a sorból. 

Már előre idegesítem fel magamat arra gondolva, hogy vele kell majd egész éjszakán át egy levegőt szívnom, ráadásként még attól is félek, nehogy elhúzódjon a holnapi dedikálásom. 

S ahogy szervezetem és agyam is megérzi a felnövekvő stressz szintet, kétségbeesetten és akaratosan ösztökélnek a lenyugvásra. Én pedig elgyengülten teszek eleget akaratuknak.

- Ha most megbocsájtotok, egy picit most eltűnnék - azzal elhaladva Andy megrovó nézése mellett, kilépek a beszélgetésköréből - amit unokatestvérem, Liam és Louis triója alkot -, és a konyhán keresztül átsasszézve, sietve markolom meg a hátsóudvarra néző üvegajtó fogantyúját. Oldalra elhúzva aztán megcsap az őszi hűvös levegő, fedetlen lábaimon végigfut a libabőr, de nem törődök vele. Ahogy az ajtó magától visszacsúszik bezárt állapotába, kezeim az kerti asztalon található dobozért nyúl. Egy szálat kivéve a számba veszem, s öngyújtó híján gyufával kezdek el szerencsétlenkedni. Mikor pedig mélyet szívok és érezni kezdem, amint a nikotin teljesen ellepi a tüdőmet, már sokkal higgadtabban fújom ki a füstöt. 

Mindenkinek van egy rossz szokása, nekem a dohányzás. Dillion itt hagyása után egyszerre nehezedett vállaimra a kegyetlen tény: egyedül vagyok, és senkinek nem kellek. Így visszagondolva arra az időszakra, csodálom is a saját ép eszűségemet, hogy "csak" a cigire szoktam rá, és nem még ennél is rosszabbra. Mindenesetre ez a zene számlájára írható. Segített nem magamba zuhanni. 

- Nocsak, még bűnös szenvedélye is van - üti meg a fülemet egy időben egy gunyoros és az üvegajtó súrlódásának a hangja. Kimérten fordulok a nem kívánt személy felé - kin ugyancsak nincs kabát -, mialatt újra szívok egyet a megugró idegességemben. 

- Mert pontosan te vagy az az illető, ki jogosan szemem elé hányhatja ezt - ironizálok, s közben követem az ismerős mozdulatsorokat: az öngyújtó kattanásával még egy füst felhő keletkezik a hátsóudvarom verandájánál. Az ujjaim közt tartó cigit ismét szám elé emelve kifordulok a zöld pázsitos kert felé. 

A fák levelei már pirosas, sárgás, barnás színben mutatkoznak, a felhők lelkiismeretesen végzi dolgukat és takarják el együttes erejükkel a Napot, majd jó szomszédhoz híven, nyakamat nyújtóztatva kémlelem a másfél méter magasságú kerítés mögötti világot; először a tőlem jobbra, majd balra lévőt - vérbeli angolként.

- Miért mondtad azt, hogy Pam-nak hívnak? - kérdez rá Zayn felvezető szöveg nélkül, pedig már kezdtem örülni, hogy nem kell beszédbe elegyednem vele. Kis naiv Linette! 

Nemtörődömségemet kihasználva megvonom a vállaimat, és ügyelve arra, hogy továbbra is a természetre összpontosítsak, válaszolok neki:

- Mert ez a név ugrott be elsőként. 

Igazából a VMA-n lévő riporternő képe ugrott be elsőként, és csak utána a neve. De ez egykutya. 

- Miért voltál ott, ha nem is vagy a rajongónk? - faggat tovább szüntelenül, és már érzem, hogy addig úgy se fog nyugodni, míg nem felelek neki az ő kedve szerint. 

A fákkal a szemkontaktust természetesen szüntelenül fent tartom.

- Vásároltam. 

- És miért voltál Los Angeles-ben?

- Nyaraltam.

- Mikor pedig mi is visszajöttünk Angliába, te is újra itthon vagy...

- Mire akarsz célozni? - kapom felé a fejemet dühösen, és indulatomat kicsit sem leplezem. Arcán lévő elégedett mosolya csak még jobban felhergel, mialatt Zayn ismét beleszív a cigijébe.

- Kicsit sem áll össze veled kapcsolatban a kép, nem gondolod? 

- Vagy esetleg csak te nem vagy képes a normális gondolkozásra? - gondolkozok el tettetett merengést szimulálva hozzá, a szabad kezem mutatóujjával megkocogtatom az államat, csak hogy tetézzem a cinikusságomat. 

- Ellentétben veled, én tudok normálisan gondolkozni - vág vissza fölényesen, és már látom, hogy kettőnk közül az inget hordó személy az egyetlen, aki még élvezi is a huzavonát. Ezt az igazán gyerekes huzavonát. - Miért mondta azt Dereck, hogy az unokahúga vagy, mikor egyértelmű, hogy nem? 

- Miért faggatsz? - kérdezek most én, s választ nem várva nyomom el idegesen az égő csikket a hamutartóban, majd fújtatva kerülöm ki őt, hogy aztán az ajtóhoz mehessek. Tervemben azonban megakadályoznak, pontosabban egy hirtelen érő lökés és egy erős szorítás a karomnál, mely kipörget. Mire feleszmélek, hátam az üveghez nyomódik, fejem kissé koppan a csapódás következtében, míg a fogva tartóm gond nélkül szorít maga és az ajtó közé. Karjával két oldalt elzárja az utamat, bennem pedig már is érlelődik egy pofon. Diadalittas félmosolyra húzza száját, alaposan feltérképezi arcom apró kis szegletét is, s bár a meglepettségtől gyorsabban ver a szívem, mint kellene, azt azért várhatja, hogy elpiruljak! Ilyen közelről azonban feltűnik a borostája, a fekete hajában a szőke melír, és végül az immár öntelt képe is. 

- Most keménycsávónak hiszed magad? - teszem fel jogosan ezt a kérdést, mellyel jócskán meglepem. Azt várta, hogy majd dadogva elolvadok közelségétől? - Miért vagy te ennyire elszállva magaddal? 

- Hogy én vagyok elszállva magamtól? - hitetlenkedik, és jót mulatva előbbi mondatomon, zavartalanul felnevet. Apró nevetőráncokat vélek felfedezni ajkainál, amitől muszáj magamba fojtanom a mosolygásomat, s helyette inkább arra koncentrálok, hogy mennyire felbosszant a viselkedése. Minden mozzanatából süt a magabiztosság és nagyzolás, ami pedig egyre jobban kezd felidegesíteni! Ki nem állhatom!

Aztán hirtelen elhallgat, nevetése elhal, arca elkomorodik, vonásai rezzenéstelenek lesznek, mialatt szemei is más csillogásban mutatkoznak meg számomra. A meleg barna szempár, borostyán színben pompázik, és magamba elkönyvelem, hogy ez az egyetlen kedves dolog benne. Milyen kár, hogy nem hiszek abban, hogy a szem a lélek tükre... A genetikának köszönheti, hogy milyen az írisze, nem a lelkének. 

Szájának szélét harapdálni kezdi, bennem pedig akaratlanul is megreked a levegő. Azt veszem észre magamon, hogy már nem fázok, és sehogy se tudom hova tenni testem reakcióját. S ahogy látom ő is össze van zavarva, ám még közelebb hajol arcával az enyémhez, ajkai elválnak egymástól, az én szemeim ezzel egy időben többszörösére nagyobbodnak. Vállaim elernyednek annak következtében, hogy az eddig támasztékul szolgált kezét a szájához emeli, hogy mélyet szippantson az ujjai közt égő cigarettából. A füst nagy részét fejem mellé fújja, azonban az utolsó részét finoman, de nagyképűen az arcomba engedi. Megszeppenve pislogok fel rá, ki annak érdekében, hogy egy szintbe legyen a szememmel, begörnyedt a hátával, s egy pillanatra győzedelmes mosoly suhan át arcán, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan megy is: vonásai újra megfeszülnek, s elgondolkozva, elkomolyodva méreget.

- Miért hazudsz? - szólal meg nem sokra rá, kérdése pedig hideg zuhanyként ér, az eltűnt mogorva énem régi ismerősként tér vissza belém, mialatt Zayn elgondolkozva még hozzáfűzi: - Milyen kár, hogy nem szeretem a hazugokat...

- Milyen kár, hogy nem sajnálom azt, hogy nem kedvelsz - ismétlem meg az ő szavait egy negédes mosoly keretében, melyről reményeim szerint sugárzik a gúny.

- Még fogod - kacsint.

- Komolyan ennyire nagyra vagy magaddal, vagy csak megjátszod? 

- Valld be, hogy egy kicsit azért élvezed - felel így, s hatalmas vigyorát még leplezni sem tudja. Reagálásul megforgatom a szemeimet, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy létezhet ilyen ember!

- Csak azt vallom, hogy már egyszer megütöttelek, és most is hajaznék erre a lehetőségre! 

- Na, akkor most ki érzi magát keménycsávónak? - vág vissza még csak hezitálás nélkül, és fújtatva elégszem meg a kialakult helyzettel; eltökélten taszítom el magamtól testét, az ajtót lendületesen csúsztatom oldalra, és hátra se nézve hagyom, hogy hangosan visszacsapódjon eredeti helyére. 

Szinte érzem, ahogy az ideg végigszánkázik az egész testemben. 

Ki nem állhatom Zayn Malikot!

Andy Samuels

Kérdőn követem Lin ideges lépteit, ki egyszerűen csak elviharzik mellettünk, ránk se nézve, majd amint eltűnik a fal takarásának hála, még némán ott tartom a tekintetemet, hátha újra felfedezhetem ott alakját, egészen addig, amíg egy csattanás nem arról tanúskodik, hogy már a szobájában durcázik. 

A két srác értetlenkedve merednek rám, vállaimat megvonva jelzem nekik, hogy még 18 év után se ismertem ki Linette hirtelen hangulatváltozásait. Mindaddig gyanútlanul könyveltem el egy újabb hisztijének az előbbit, amíg Zayn nem csatlakozott újra a köreinkbe. 

A piros kockás inget és farmert viselő fiú kényelmesen visszaül a fehér kanapén fent tartott helyére, s mikor újra felnéz, flegma arckifejezésemmel találkozik. 

- Ú! Így annyira hasonlítotok az unokahúgoddal - mondja mindenféle félelem nélkül a Malik gyerek, s megjegyzésére tenyeremet meglendítve, homlokon csapom magamat. 

- Mi a jó eget csináltál már megint? - kéri számon Louis komolykodva, akitől annyira áll messze ez a stílus, mint tőlem az idegeskedés. Én maga vagyok a nyugalom, csak az szokott felbosszantani, ha valaki helyett, majd húzhatom ki Lint a dühéből forgolódva. Tény és való, hogy nem egy könnyű eset az unokahúgom, de Zayn se tűnik valami ártatlannak, aki csupán véletlenül hergelné őt és aki direkt húzná az agyát a saját szórakoztatásának érdekében. Hogy ez kitelik-e Zayn-ből? Simán, mégis csak én vagyok az egyik haverja. 

- Csak vallatást csináltam - vonja meg a vállát, úgy, mintha nem is lenne lényeges. Pedig dehogynem! Istenem... Ahhoz képest, vagy három lánytestvére van, nem igen tudja, hogy mit szabad, és mit nem. 

Bezzeg én!

- Mégis miről? - értetlenkedik Liam, ültében előrehajol, hogy rálátása legyen a kreol bőrű srácra.

- Miről, miről? Hogy látott-e minket az Olimpián fellépni... - ironizál türelmetlenül Zayn -, Még jó, hogy arról, miért hazudott nekünk! 

- Te komolyan ennyire tapló vagy, vagy csak tetteted? - forgatom meg szemeimet, s csak ekkor veszem észre magamat, hogy milyen hamar és feltűnés nélkül kerített uralmába az atyáskodás és az óvás. Talán kezdek felnőni? Na jó, ez még viccnek is rossz volt... 

- Még csak két napja laksz nála, de már kezd hasonlítani a beszédetek - állapítja meg tettetett elismeréssel a hangjában, majd idegesen a hajába túr. Mozdulatát Liam is követi, bár ő a kezét ott hagyva, a halántékát kezdi el masszírozni. Az én drága barátom mindig is mások helyett vitte el a bűnbak szerepét, s szégyellte el magát a másik cselekedete miatt.
Azonnal átnyúlok a fotelból a kanapé szélén ülő sráchoz, hogy kezeimet vállára tegyem biztatóul, és felkeltsem figyelmét magamra, mikor megrázva a fejemet arra intem, hogy ne kérjen mások helyett bocsánatot. 

- Mi a bajod, Zayn? - szólal meg Louis, hangszíne miatt muszáj ráemelnem szemeimet. Összevont szemöldökökkel fordul féltestével a Lou viselkedését illetően meghökkent srác felé. - Ne másokon vezesd le a Perrie által felgyülemlett feszültségedet. Az nem te vagy! 

Malik mogorván emeli tekintetét a plafon felé, hitetlenkedve megrázza a fejét, végül talpaira pattanva a bejárat felé indul, s csak az előszobánál járva, vállainál hátranézve szólal meg ismét:

- Most inkább megyek, helló! - Az ajtó bezárulásának zaja jelzi számunkra, hogy már hiába beszélnénk neki: ő már réges-rég elment. 

A nappaliba, és az egész lakásba szavai után csend borul ránk, amit aztán én török meg egy elég érdekes grimasszal párosítva a bennem motoszkáló kérdésnek hangot adva:

- Mi is a gond Perrie-vel? 

- Semmi... csak mostanában nem igen tudnak találkozni, és szerinte Perrie direkt nem veszi fel neki a telefont - magyarázza fáradtan Liam, mintha már az idegeire menne ez az egész hajcihő, s amiből lekövetkeztethetem, hogy már régebb óta napi téma lehet ez náluk. 

Elgondolkozva nézem két haveromat, kik szem forgatva összenéznek, majd fejüket lemondóan megcsóválják. Muszáj elmosolyodnom szinkron mozdulataikat látva, mialatt felrémlik bennem a vidám arc, és az azt körbeölelő, szőkére festett hajkorona.

Én bírom Perrie-t, jó fej csaj.