6. chapter

Sziasztok! 

Először is szeretném megköszönni itt is a jókívánságaitokat és a megértéseteket, valóban sokat jelentett és számított ez nekem. Jól vagyok - tényleg. Már jobban! ;] Így hát meg is hoztam a szám szerinti hatodikat!

Annyit még elmondanék, hogy valószínűleg a jövőhét és az azután is ilyen... ilyen fárasztó lesz, szóval úgy számítsatok, hogy az új részek vasárnap érkeznek meg, ha nem probléma. 

A fejezetről annyit, hogy lesz benne egy felbukkanó szereplő, aki ha nem is a következőekben, de később még fel fog bukkanni, szóval ez amolyan figyelmeztető, nehogy átsiklatok felette. :D 

Jut eszembe! Nálunk most nagyon nagy hó van, szóval ismét csak vigyorogni tudok egész nap. Nálatok esett a hó? :]

Köszönöm még egyszer. Mindent! 

Puszi Tyra W.

Ui.: Ha nem nagy kérés, kérlek valami életjelet adjatok, mert nem tudom, hogy a késés és a zűrzavar miatt mennyien maradtatok... :/

Szeptember 13.

Fatima Fantom

Reggel Andy-től azzal búcsúztam, hogy be kell mennem az egyetemre az órámra. A torkomba hatalmas gombóc keletkezett, hazudnom kellett neki. Először fordult ez elő, és mondanom sem kell: szörnyű érzés volt. Ilyen még nem történt velem, és mindez igenis Zayn hibája! Tegnap valami megtört bennem, és egyszerűen nem tudom helyrehozni, olyan ez, mintha a lelkiismeretemet felkeltette volna.

És mégis mivel? A nagyképű monológjaival, a viselkedésével! Kész röhej az egész...

Nem akartam Andy-nek hazudni, végre kezd helyreállni köztünk a normális viszony, de még félek elmondani neki az igazságot. Azt, hogy Fatima igazából én vagyok, és nemhogy iskolába járni nincs időm, de még rendes társasági életre sem. Nem attól tartok, hogy elmondja a titkomat valakinek, esetleg attól, hogy a dalszövegeim meghökkentenék őt - nem, hiszen ő aztán tudja jól, hogy eléggé szabad, illetve nagyszájú vagyok. Viszont azt semmiképp nem akarom látni rajta, hogy nem támogatna benne, mert ismerem őt, és ő is ezt a világot, így hát mindenáron leakarna beszélni erről.

Attól félek, hogy féltene.

Izgatott beszédfoszlányok sokasága keveredik a tömeg által gerjesztett nyüzsgéssel, arcomra hatalmas mosoly ül ki, látva, hogy mennyien sorakoznak aláírásért. Fatima Fantom aláírásért.

A délutáni másfél órás minikoncert elteltével most egy asztal előtt ülve, kedvesen viszonozva a nekem szánt gesztusokat, írom alá sorba nevemmel a lapok százait.

Ha írásszakértő lennék, akkor valószínűleg azt tudnám leolvasni saját szignómról, hogy egy határozott egyéniség, ki mégis határozatlan magával szemben. Hiába is igyekszem úgy aláírni az álnevemet, mintha valóban így hívnának, minden egyes autogrammal újabb és újabb hazugságot írok a saját számlámra. Mert egy világnak hazudok, bármiről is legyen szó. 

Hogy hívnak? Hány éves vagy? Hol születtél? Hol élsz? Van testvéred? Tudsz hangszeren játszani? Mióta énekelsz?

Fatima Fantom, 19 éves. Egy éves koromban elköltöztünk egy másik országba, ahol mai napig is élek. Nincs testvérem, zongorázom és kiskorom óta éneklek.

Ellenben az igazság az, hogy Linette Leroy vagyok, 18 éves. Londonban születtem, Londonban élek és egy nővérem van. Dobolok emellett meg  két éve gitározok, ahogy énekelni is ennyi ideje.

Még véletlenül sincs egyezés a kettő válaszadás között, nem igaz?

Még véletlenül se hasonlít az eredeti aláírásom a Fatimáéra. S lehet, hogy csak én látom ki, de éppen ezért látom bizonytalannak a betűket, ahogy lenézek az előttem heverő lapra. Ez nem én vagyok. 

Gondolom nem csak velem fordult már meg olyan, hogy egyszerre szidtad és dicsérted magadat a tetteid miatt. Én nap mint nap így kelek, s szidom magamat, mert jóformán rákaptam a hazugságra - Zayn sajnálatos módon, igenis jól látta a helyzetemet. A hazug embereket nem szeretik, engem mégis szeretnek - illetve a Fantomot, azaz nem is olyan biztos, hogy őszinte az a szeretet, amit kapok tőlük. De ne nekem legyen igazam!

Aztán jön a dicsérő szavak: ügyes voltál, hogy mindezt ami körülötted van, ilyen alaposan ki tudtad találni! Ez az én egérutam, így elmenekülhetek a rossz napjaimkor is. Mert Linette-ként a kutya se néz rám.

Már kiskoromban is eléggé megosztó személyiség voltam, Fatimaként is az vagyok, és a gondolkodási módom is az. Kicsapongnak a gondolataim, egyik végletből csapódok a másikba, hirtelen vannak hangulatváltozásaim, de igazából nincs olyan személy az életembe, körülöttem, aki miatt érdemes lenne magamra figyelnem és nem elveszni teljesen a szarkazmusba.

Egy éve fekete-fehérben látom a világot, azóta ritkán vagyok képes észrevenni a színeket.

Egy év alatt eddig négyszer eszméltem fel a környezetemre: mikor a VMA-n átadtam a díjat, mikor a Los Angeles-i dedikálásról kimentünk Dereck-kel, mikor a megbeszélésről hazafelé tartottam és végül tegnap a teraszon. S mind a négyszer ott voltak a fiúk. A One Directionos fiúk. Nem hiszek a véletlenekben, így kétlem, hogy a véletlen folytán egyezne az összefüggés - azt kell, hogy valljam, igenis jó hatással vannak rám. Színt visznek az életemben.

- Fatima, hatalmas rajongód vagyok, nagyon sokra tartom amit csinálsz és persze mondanom sem kell, nagyon tehetséges vagy! - zökkent ki a gondolataimból és a monoton mozdulataimból egy remegő hang, s elszakítva a kinyomtatott képmásomról a tekintetemet, felviszem azt rá. Szemem elé egy hosszú, egyenes és barna hajú, kicsit kreolos bőrű lány kerül, úgy velem egy magas és egy idős lehet, fülig érő mosolyát pedig akaratlanul is magamra vetítem. Kissé fátyolos tekintetét látva, elszorul a szívem, de most a boldogságtól.

- Hogy hívnak? - kérdezek rá, s hangszínem még nekem is meglepően nyájasra sikerül. Egyszerűen a lányra nézve elszáll belőlem a gonoszság, s még nő létemre is beismerem, hogy nagyon szép. Kezeit tördelve, megszeppenve néz rám, majd kissé habozva válaszol, mialatt leintem a felénk trappoló biztonsági őrt, hogy hagyja, hagy tartsa fel a sort.

- Öö... Elisha. 

- Köszönöm szépen a dicséretet, Elisha. Londoni vagy? - tartom szóval, amit nem csak ő, de a körülötte lévők is megdöbbentve konstatálnak. Mosolyom pedig még inkább szélesedik ezt látva.

Talán ennyire hihetetlen, hogy közvetlen is tudok lenni?

- Izé... nem. Yorkshire-ből ljöttem - felel félénken, amit meg is említek.

- Akkor igazán hízelgő, hogy most itt vagy. De ne félj már tőlem, nem harapok! - nevetek fel, s végre Elisha is felszabadulni látszik. Haját újra lesimítja, kifújja a levegőt, barna szempárja már élénkebb csillogással követi mozdulatomat, amit a poszter felett végzek a fekete filctollal.

- Ami azt illeti, én három évvel idősebb vagyok - fecsegi Elisha, amit egy vigyorral fogadok, bár legszívesebben kijavítanám, hogy akkor négy év a korkülönbség, de magamba ordibálva hagyom, hogy a belső harcom ellenére kívülről nyugodtságot sugalljak. - Egyébként még azt szerettem volna mondani - vált vissza újra suttogásba a lány, így muszáj kicsit előrébb hajolnom az asztal felett, hogy jobban hallhassam. Habozik, ámde meglepően fura légkör száll le közénk. - Ne félj. Akik szeretnek téged azok úgy is elfogadnak, ahogy vagy. Ne félj!

Még sokáig visszhangzott fejemben szavai léptei után.

Linette Leroy

 Futva szállok ki háromnegyed hétkor a fekete taxiból, mely készségesen haladt gyorsabban a kérésemnek megfelelően, de még így is tizenöt perc hátrányban vagyok. Zihálásom közepette esek be előbb a kék, majd a sárga ajtón, cipőimet valamelyik két sarokba rugdosom, kabátomat a földre dobva, száguldok be a szobámból nyíló fürdőszobámba, hogy ugyanilyen gyorsasággal a zuhanykabinba találjam magamat. Sejtésem sajnos beigazolódott: valóban elhúzódott a dedikálás, viszont tény és való, hogy ez most az én hibámból. 

Onnantól kezdve, hogy látták a rajongóim, hogy Elishaval is szívélyesen elcseverésztem, felbátorodtak és az akaratom ellenére is kiselőadást adtak életükből, és hogy miként találkoztak a zenémmel először. Bár jó volt hallgatni a kedves szavakat, feltöltöttek lelkileg, viszont szégyenszemre nem mindent fogtam fel beszédükből - Elisha bogarat ültetett a fülembe.

Az én két legnagyobb hibám, hogy hazudok és félek. Nem jó párosítás, nem igaz?

Mélyet szívok az erősen párás levegőből, talpaim nem szívesen érintkeznek a hideg csempével, ahogy a vizes testem se a kinti hőmérséklettel, így egy hatalmas törülközőbe burkolózva vágtázok - csúszkálok - ki a fürdőből, majd onnan ki a nappaliba. A fehér, puha anyagnak húzgálásának és az eszeveszett rohangálásomban azonban egy hang megtorpanásra késztet:

- Azt hiszem mégis csak én jártam jól, hogy végül én jöttem el érted.

Kisebb sikoly hagyja el a számat, ijedten pördülök meg a tengelyem körül, hogy aztán a szívbajt rám hozó személy beazonosítása után, névvel együtt küldjem el melegebb éghajlatra.

Úgy két percnyi tömör szitok lejárásával mély levegőt veszek, amit a lehető legfeszültebben fújok ki.

- Mi a rossz sebet vagy itt? És hogyan jutottál be egyáltalán? S a legfontosabb kérdés: miért nem veszed már észre magadat, és fordulsz el? - zúdítom rá az első három eszembe jutó kérdést, mivel szemben megszeppenve áll - ül -, s csak kisebb fáziskéséssel  jut el tudatáig célozgatásom, és végre helyettem a parkettát kezdi el fürkészni.

- Andy küldött el helyette, mert már fél órája nem jöttél meg, Niall pedig nem sokára megérkezik a buliba, és ugyanígy Andy adta a kulcsot, hogy ne álljak a hidegbe, ha esetleg még nem értél volna haza. Ja, és bocs, hogy férfiből vagyok! - csattan fel a végére Harry, majd hátraveti magát a kanapén, és újra engem kezd el mustrálni. Szem forgatva, és válaszra se méltatva viszem be a fotel háttámlájára kirakott vasalt ruhámat a szobámba. S csak azért is hangosan csapom magam után az ajtót.

Minden apró mozdulatom után felmordulok, hogy idegeimet valahogy lenyugtassam, és nehogy már Niall szülinapján jöjjön rám a zúzhatnék.

Mégis mi az, hogy csak így rám tör?

Kissé higgadtabban nézek szembe a tükörben álló, hosszú ujjú, de rövid piros ruhát hordó, felfogott szőke hajú, finoman kisminkelt lánnyal. Halvány mosoly suhan át arcomon.

- Nem akarlak ezek után még jobban felhergelni, de úgy körülbelül mikorra készülsz el? - hallom meg Harry cincogását a hálóm elől.

- Körülbelül most - válaszolok, mikor kinyitom az ajtót, és előtte valóban a barna göndör fejet és a zöld íriszeket találom. Alaposan, tetőtől talpig végig mustrál, majd elismerően biccent, két hüvelykujját a magasba emelve közli velem, hogy jó választásnak bizonyul az összeállításom. Reagálásul megveregetem a vállát, mellette elhaladva pedig hallom, ahogy mögöttem követ. Bele se merek abba gondolni, hogy mennyi ideje van arra, hogy lelkiismeretesen tanulmányozza a fenekemet.

- Magadat adott Niall-nek ajándékul, mert ha igen, akkor kezdek irigykedni - Nem tudom eldönteni, hogy ezt most bóknak vagy sértésnek kéne betitulálnom, ám olyan gyorsan fordulok meg felé, hogy még elcsípem a vigyorgását az arcán, majd a hirtelen változást, s az elkomorulást.

Bal szemöldökömet kérdőn felvonom, és úgy meredek rá.

- Úgy értem, hogy mit adsz Niall-nek? - hebegi Harry, ahogy zavarában megvakarja a tarkóját. A gondosan felépített, pajzán gondolkodású férfiből egy pillanat alatt lett szégyenlős kisfiú, ki tudván, hogy rosszat tett, fülét-farkát behúzva igyekszik kompenzálni elkövetett csínét. 

- Ami a dísztasakban van - válaszolok neki elnéző mosollyal a számon, s fejemmel az említett tárgy felé biccentek. Tekintetével követi a mozdulatomat, és meg is találja a színes, fényes papírral fedett szatyrot. Kérésem nélkül megy vissza a nappaliba érte, mialatt én magamra kapom a fekete kabátomat, ami alól épphogy kilóg a ruhám szegélye. Gyermeki kíváncsisággal nyitja szét Harry a fülénél fogva, és szélesedő vigyorából levonhatom, hogy jól sikerült választanom a délelőtti vásárlásomkor. 

- Én már több mint két éve ismerem Niall-t, de nem még nem jutottak ezek az eszembe - vallja be, újabb elismerést adva ezáltal nekem, a dicséretet szerény vállrándítással fogadom, ugyanilyen mosollyal egyetemben. A lehajolásom után - amit a fekete cipőm felvevésének érdekében tettem - már Harry is szürke sapkával a fején áll meg előttem, az ajkain játszó kedves gesztusa és a zöld szempárjának meleg csillogása most az egyszer eléri azt, hogy meg nem történtnek tituláljam az előbbi megnyilvánulásait, és ne rójam fel hibaként a tipikus macsó viselkedését.

- Mehetünk? - kérdez rá a biztonság kedvéért.

- Mehetünk! - Majd az elém nyújtott karba belekarolva, kilépünk a lakásból. 

London a mai estén se hazudtolta meg önmagát. Gyönyörű, különleges és utánozhatatlan kinézetét semelyik más városéval nem lehet összehasonlítani. A régi, finoman megtervezett épületeket néhol a modernebb, letisztult vonalat váltották, Harry Range Rover autójának ablakából pedig elsősorban nézhetem az elém táruló csodavilágot. Nem tudnék máshol élni, hiába is tehetném már meg, hogy akár Amerika különböző pontjaira költözzek el. Nem... London a szívembe lopta magát, itt nőttem fel, itt akarok megöregedni, egyszerűen úgy érzeném,  tüneteim lennének a hiányával. Minden apró részletének megvonásával én még ennél is magamba fordulnék.

- Olyan csendes vagy - Harry hangja mintha egy másik univerzumból húzott volna ki.

Halvány mosoly játszik a szám szélén, így fordulok a tőlem jobbra ülő fiú felé. Hosszú ujjai biztosan fogják közre a kormányt, a felemelt karjának hála, fekete kabátja felgyűrődött, csuklóján megmutattatva ezzel nekem.

- Csak azon gondolkoztam, hogy mennyire szeretek itt élni - felelem halkan, hogy aztán teljesen más hangszínnel olvashassam fel a szüntelenül nézett írást: - I Can't Change.

- Mi? - kapja felém fejét összezavarodva, majd abban a pillanatban, ahogy újra az útra szenteli figyelmét, megértően elmosolyodik. Nem mond semmit, így én is így teszek. Szemeimet újra a sötétség felé irányítom, mialatt igyekszem kerülni az utcai lámpák erős fényében való belenézést, s hogy újra a tetoválásra tapadjak.
- Neked van tetkód? - kérdezi meg egyszer csak. Kérdése nem kelt olyan hangulatot, mintha csak csevegni szeretne velem, inkább... nem is lehet ezt pontosan megmagyarázni. Mintha válaszaimból próbálna egyre jobban megnyitni maga és mások előtt. S bár hasztalan, mégis kedves gesztusnak titulálom el magamban.
- Nincs, de szeretnék - felelem.
- Zayn nagyobb szakértő ebben, s mivel látom, hogy igazán jól kijöttök, inkább őt ajánlom segítségül - Hatalmas vigyorát még csak leplezni se leplezi, szemeiben játékosság és kisebb sunyiság örvénye keletkezik, s már csak ettől - na meg a Zayn nevet hallva - megforgatom a szemeimet.
- Kösz, kihagyom - reagálom le hűvösen, s karjaim mellkasom előtt összefonásával jelezni kívánom a téma lezárását. Harry alig láthatóan bólint, hogy megértette, és több szó nem is hagyja már el szánkat az út további részében.

Az én cipőm és a Harry cipőjének kopogását elnyeli a két emeletes házból kijövő zene, s a sötétben, a kinti gyér kivilágításban csak annyira vagyok képes, hogy meglássam az épület hatalmas ablakait - amik mögött a táncoló embereket tökéletesen észrevehetek -, a fehér vakolatát és a már korábban is feltűnt, nyugis és szomszédok nélküli környéket.
- Hölgyem - nyitja ki előttem az ajtót a göndör hajú, mit egy fejbiccentéssel díjazok, majd átlépem a küszöböt. Ismeretlen emberek tárulnak szemeim elé, járkálnak, táncolnak, isznak, esznek és beszélgetnek. Első ránézésre nem is gondolnám, hogy komolyan egy születésnapot jöttünk volna megünnepelni, inkább egy szokásos buliba. Arcomra ki is ülhetett az értetlenkedés, s mialatt Harry a kabátomat segíti le, közben magyarázattal illet meg:
- Niall eddig Írországban volt a szüleinél, és majd csak egy fél óra múlva érkezik meg, addig pedig mi nem vagyunk olyan kegyetlenek, hogy mindenkit unalomra kárhoztassunk.
- Akkor miért kellett hamarabb meghívni a vendégeket? - tartom őt szóval hajtatatlanul, s most rajta a sor, hogy levegye a felesleges ruhadarabokat. Sapkáját lehúzza, haját azzal a látszólag berögzült mozdulattal megigazítja, majd felém tekintve a vigyorával is szembesülök, és csak megrántja a vállait.
- Régen buliztunk...
- Hé, Styles! - akadályoz meg a reagálásomban egy dörmögő hang, mire nem csak én, de a vezetéknevére hallgató fiú is a felénk lépdelő sráchoz fordul. Zavart mosolyom árulkodik a nemtörődömségem ellen, ahogy figyelemmel követem a két - valószínűleg - ismerős összeborulását, és kicsattanó jókedvüket, mit egymás megtalálása keltet bennük. Aztán valami véletlen folytán rám sodródik a magas, szőkés-barna hajú illető szempárja, s igyekszem elengedi fülem mellett az elismerő füttyét, mit a ruhának köszönhetően megmutatott adottságaimnak címez.
- Szép barátnő, Styles - gratulál számomra elég szokatlan módon, s bár Harry nevetése barátjának a tévedése miatt tör ki belőle, mikor meglátja lesújtó pillantásomat, rögtön tüdejébe reked a levegő.
Magamba somolyogva nyugtázom, hogy még mindig képes vagyok előbbi nézésemmel hatást érni.
- Nem a barátnőm - magyarázza, és a szája elnéző mosolyt vesz fel a fiú felé. - Linette, ő itt egy banda közös barátja, Dean. Dean, ő pedig Linette, Andy unokahúga.
- Andy unokahúga? - kérdez vissza meglepetten. Mintha valami fény kapcsolódott volna fel benne, ennek következtében arca is elkomorulva köszön vissza rám. - Az előbbit ne említsd meg neki, kitekerné a nyakamat!
- Ö... oké - Inkább kérdésnek hallatszik feleletem, mintsem kijelentésnek, de Deannek még ez is kielégítő válasznak bizonyulhatott, amint egy intés keretében egy kisebb lány csapathoz szambázik át. Kérdőn pillantok vissza Harry-re.
- Andy-től miért is tart ez a bizonyos Dean?
- Úgy egy éve, többször is eljött egy női rokonával szórakozni, és Dean rányomult, mit Andy nem igen nézett jó szemmel.
- Milyen női rokon?
- Hm... - gondolkozik el egy pillanatra -, már nem emlékszem, de azt hiszem festett szőke, göndör haja volt, zöld, kissé húzott szemekkel, és magas volt a lány.
Végtagjaim megfeszülnek, szavaihoz egy konkrét arc és egy konkrét személy párosul elmémben, s a felismerés leforrázva érkezik meg, végighaladva egész testemen. És egyben a csalódottság is a mellkasom környékénél.
- Sziasztok! - A végső döfés se maradhat el: hangjára kétségbeesetten pördülök meg, hogy hitetlenkedésem ellen, direkt kínozva és gyötörve önmagamat, tudassam lelkemmel, hogy bizony velem egy kegyetlen játékot játszanak, s hogy félelmeimmel előbb-utóbb szembe kell néznem:
- Julie?!