7. chapter

Sziasztok! 

Rövid leszek, nem vagyok valami túl jól, de ismét csak nem kell félteni. :D
Meghoztam a hetedik fejezetet, amiben kicsivel jobban szembesülhettek Linette természetével...

Köszönöm a 45 rendszeres olvasót és az előző részhez kapott 49 pipát is - bár most kevesebb megjegyzés érkezett, mint szokott, nem baj. Nekik külön köszönöm! <3

Jó olvasást!

Puszi, Tyra W.

Szeptember 13.

Linette Leroy

Mikor alkalmam lett volna, hogy legalább az egyik félelmemmel szembe nézzek, avagy az egyik elvarratlan szálamat az életemben megoldjak, én mégis hátraarcot vágva régen látott nővérem, saját testvérem előtt, a bulizó emberáradat közé vetettem magamat, hogy bujkálhassak.

Julie arca szinte a szemeimbe ivódtak, az az érzelmi kavalkád, amit rajta láttam, egyszerre volt megdöbbentő, mégis valahol jóleső is számomra. Majd amilyen meglepésszerűen hatott rám, hogy kimutatta az érzéseit, olyan gyorsan vette vissza magára azt a rezzenéstelen és semmit mondó álarcát. Mert ő is egy álarcot hord. S hogy melyikünké a rosszabb? Nem tudom... de annyi szent, hogy az övé természetes, lényéből fakadó, az enyém egy díszített jelmezkellék...

Amikor elindultunk Harry-vel a lakásomtól, azt hittem, hogy majd Andy-vel eltöltöm az itt lévő időt, esetleg a szülinapos pillanatnyi szabadidejében majd vele is, de arra semmikép, hogy végül az idegenek társaságát keresem, mintsem azokét, akiket eddig ismertem. Látszólag Andy-t is meglepte Julie jelenléte, figyeltem az összes reakcióját, mit nővérem váltott ki belőle, s mikor tekintete összetalálkozott az enyémmel, úgy fehéredett el, mint aki szellemet látott,  és olyan irammal indult meg felém, amitől már ösztönösen menekülésbe kezdtem. Nem voltam kíváncsi a magyarázatára, hogy miért kereste Julie társaságát pontosan abban az időszakban, mikor én használhatatlan voltam.

Egyedüli boldog pillanatom annyi volt, mikor Niall őszinte mosollyal az arcán köszönte meg ajándékomat, mely azért szerintem nem volt nagy szám, ő szerinte elismerésre méltó, hogy rövidebb beszélgetéseink alatt ki tudtam ismerni a stílusát - egy hasonló karkötőt kapott tőlem, olyat amilyen neki is van, csupán ez apró ezüstből formált lóheréket mintáz, és mellé egy hatalmas zöld manó sapkát, amit kedvenc édességével  töltöttem meg, melyet elvétve tudtam meg egyik beszélgetésünk során.

Az este további része is hasonlóan telik mint az előző három órában: bujkálva, pohárral a kezembe, mialatt azért ügyelek arra is, hogy a határon belül maradjak. Jobban megy a settenkedés, ha be is tudom azonosítani a tárgyakat és az embereket. S hamar feladtam azt a tervemet, hogy olyannal elütöm az időt, aki teljesen független Andy-től, vagy az öt fiútól: miután majd egy óráig egy nagyon kedves, nagyon szép, barna hajú lánnyal végre beszélgetni tudtam, kiderült, hogy ő Louis barátnője. Őt követte aztán Liam barátnője, Danielle, és rajtam meg egyre jobban uralkodott el a kisebbségi komplexus, pedig én aztán meg vagyok elégedve a kinézetemmel. De ezeket a lányokat látva újabb indokot kaptam a bujkálásra.

Mindketten kétségtelenül aranyosak voltak, viszont ha még szerettem volna, se tudtam volna több időt velük tölteni, ugyanis Liam és Louis gondoskodtak arról, hogy ismét csak egyedül "élvezzem" a bulit, amit látszólag a körülöttem lévő fiúcsoport nem is bánt. Nem is nagyon kellett odafigyelnem a részletekre, hogy ne tűnjön fel azok a pillantások, amik finoman szólva se valami romantikus irányzatúak.
Én pedig egy szemforgatás keretében indulok neki a háznak, hogy elslisszolhassak előlük - is.

Mivel nem akarok az udvarra menni - több ember van már ott más lassan, mint a tánctól felhevült, lélegzetek miatt bemelegedett benti helységben -, így felfedező útra kárhozatom magamat. Torkomat már marja a hiányérzet, mialatt ajkaimat harapdálva igyekszem türelemre inteni magamat, és ilyen elvonási tünetekkel kísérve rohamozom meg az összes szobának ajtaját, hogy rájöjjek, melyik rendelkezik az erkélyes tulajdonságával. Aztán egy szépen berendezett hálóba érve, néma sikkantással jutalmazom sikerélményemet. Elhaladok a fal mellett, mit fotók sokasága díszít, a hatalmas franciaágyat kikerülve pedig az ajtóért nyúlok, hogy végre beleszippanthassak a késői órák miatt még inkább lehűlt levegőbe, és hogy tovább szennyezhessem a környezetünket a cigimmel. Arcomat megcsapja a hideg, már most érzem, hogy lassan marni kezdi arcomat, s az piros színben pompázik a hőmérséklet változástól. Nem törődve se ezzel, se kabát nélküli kint tartózkodásommal, már-már szánalmasan áhítozva emelem le a fülem mögé rejtett szálat, majd azt a számba teszem. Automatikus mozdulattal nyúlnék a farzsebembe, azonban mozdulatomban megdermedek, amint eljut a tudatomig, hogy hiába is tapogatom a fenekemet, nem a nadrágomba vagyok, hogy onnan könnyedén kihúzhassam az öngyújtómat. Szétvált ajkaim között lévő cigi mellett kitör belőlem egy ideges morgás, amiből egy halk sikkantás lesz, meghallva a mögülem megszólalt hangot:

- Elég érdekes szokásaid vannak, Linette...

Szinte a levegőbe pördülök meg, olyan gyorsan keresem meg a hangforrását, s szoknyám szegélye szívélyesen hullámzik velem, amit megijesztőm személye se hagy figyelme kívül.

- Neked mániád követni a teraszokra? - csattanok fel idegességemben, miután kikapom számból a cigarettámat annak érdekében, hogy könnyedén kiabálhassam le a fejét.

Háta az ajtó melletti falnak támasztódik, egyik keze lazán zsebébe van elrejtve, mialatt a másikkal szabadon tudja elvenni a fehér összegöngyölt papírt, mikor a füstöt szeretné kifújni. Fekete haja most is úgy van felzselézve, mint eddig, fekete bőrdzsekijével pedig már nevetésre méltóan a rossz fiú imidzset kelteti.

- Egy: még mindig a fenekeden van a tenyered; kettő: most te követtél engem, és nem én téged - feleli higgadtan, és ráeszmélésem utáni dühödt kar leengedésemen látszólag jót mulat. Én már kevésbé...

- Egy: mit érdekel az téged, ha most épp a fenekemen tartom a tenyeremet?; kettő: eszembe ágában nem volt téged követni - reagálom le ugyanazzal a stílusban, s kihívó pillantást lövellek felé.

- Egy...

- Ó, hagyd már abba ezt a számolgatást! - vágom közbe idegesen, és karjaimat is szétdobom, hogy jelezzem az indulataimat és a türelmetlenségemet. Zayn csak egy elégedett mosollyal nyugtázza kirohanásomat. Nem mond semmit, csak jelentőségteljesen felvonja az egyik szemöldökét, és a hátsóm egy vonalával megegyezően leviszi a tekintetét. Felháborodásomban eltátom a számat, és derekamat a korlátnak nyomom, hogy megszüntessem a szemkontaktusát. Ujjaim közt forgó cigire sodródik újra a figyelmem, s a tehetetlenség miatt újabb fújtatás szökik ki számból, az egyre erőteljesebben érkező hiány már-már fojtogat, főként annak tudatában, hogy azt már egy napja nélkülöztem.

- Nekem van öngyújtóm - jelenti ki Zayn, állítását bebizonyítva figyelem, amint kikattintja a tetejét, és ezzel a kis tűz is fellobban. A sötét égen található Hold fénye, és az előtte lévő kis fénycsóva rávetődik határozott arcszéleire, és furcsán talál meg a késztetés, hogy minél jobban tanulmányozhassam az árnyékok játékát, mit főként a szemeinél köszönt vissza. Azokból a borostyán barna szemekből.

- Most nincs borostád - mondom ki észrevételemet, mindenféle gondolkozás nélkül, mit először meglepetten, majd egy félmosollyal fogad. Válaszul megvonja a vállait, és az alig kétszer két méteres erkélyen tesz egy lépést, s máris ezzel a tettével előttem terem. Tekintetével gúzsba vág, alig tudom érzékelni, hogy ujjai az én ujjaimmal játszadozik, amit egészen addig nem tudok hova tenni, míg nem finoman ajkaim közé nem teszi az eddig kezem között árválkodó cigarettát. Leforrázza pislogok rá, mind cselekedete miatt, mind ilyesfajta közelsége miatt, amikkel sikerül még inkább összezavarnia. Határozottan feszélyeztet. Öngyújtója újra kattanó hangot ad, s erősen tekintetemet fogva, gyújtja meg a cigim végét. Olyan megmagyarázhatatlan légkör kezd magába szívni; ahogy íriszei az én íriszeimmel találkoznak, egyszerre veszem természetesnek a közelségét, és fullasztónak is. A lentről felhallatszó, jókedvű beszélgetések, mintha egy másik világból szólalnának meg, és ennek köszönhetően hallom meg szívem gyorsabb dobogását.

Egyszerűen nem tudok hova lenni testem reakciójától, és hirtelen feleszmélve veszem el számtól a cigimet, és a keserű füstöt nagyképűen arcába fújom, mely a maga szürkés színe keveredik leheletem fehér felhőjével, képét pedig a kettejének egyvelege lepi el egy pillanatra. Kidülledt szemeitől most én érzem magamat a helyzet magaslatán, és képzeletben vállaimat veregetve dicsérem meg magamat, hogy milyen könnyedén vagyok képes lerázni magamról a viselkedését.

- Miért nem hagysz csak úgy békén? - teszem fel a leghangosabb kérdést a fejemből, amivel látszólag meglepem, s ezt újabb győzelmemnek titulálom.

Némaság követi szavaimat, és már az se tud érdekelni, hogy még mindig a magánszférámban álldogál. Szemeivel határozottan méreget, mintha azt várná, hogy komolyan érdekelne-e engem a válasz, vagy csak valami  önön célom lenne ebből. Mély sóhajával megemelkedő mellkasára sandítok, de aztán rögtön visszaemelem figyelmemet arcára, míg ő fejem mellett, a távolba mered. Egészen addig, míg nem találkozik újra a kékség és a barnaság egy óvatlan pillanatomban.

- Tudom, hogy hazudsz, csak azt nem, hogy miért. Érzem, hogy valami főbb okod van, és ezt... ezt nekem muszáj kiderítenem - felel halkabb hangszínre váltva, és nem tudom, hogy direkt, vagy csak a véletlennek köszönhető, de szavaival keltett levegőörvénye lelkiismeretesen érintkezik az én számmal. Arcom megrándul.

- Miért? - Csak ennyit tudok kinyögni, csak ennyire vagyok kíváncsi.

Elgondolkozva méreget, talán épp ő is ezen mereng, vagy épp hezitál. Bármelyik is a kettő közül, figyelmemet ismét csak nem tudja elkerülni a tényszerű megállapításom, miszerint helyes arca van. Nyakánál az erek megduzzadnak, majd elgyengülve eltűnnek, állkapcsa megfeszül, majd ajkai lazán szétnyílnak.

Igen... most határozottan hezitál.

- Igazából fogalmam sincs - morogja kelletlenül, ahogy fejét kissé arrébb biccenti, s tekintetét követve, az állvonalammal egy szinttel állapodik meg. Muszáj nyelnem egyet, amit látva megereszt egy félmosolyt.

Megreked bennem a levegő is, ahogy az a barna örvény ismét rám szegeződik, s akaratlanul is elmémbe vésem az arcát. Hirtelen tör rám a késztetés arra, hogy ujjaim hegyével, óvatosan simítsak végig a járomcsontjánál, hogy érezhessem bőrének tapintását. Egy hullám sodor magával, ahonnan sokáig nem találok fel a felszínre, fuldoklok a közelségében, mígnem belém hasít a helyzetünk valósága, és ez lesz az én kapaszkodóm a partra úszásra.

- Büdös vagy, igazán hátrébb is állhatnál már - hazudok szemrebbenés nélkül. Igazából a nikotin és a mentolos keveréke kellemes összhatást nyújt számomra, és orromba önkénytelenül is belekúszik ez az illat. Zayn illata.

Nagyot sóhajtva, feje mellet elnézve szívom tovább a cigarettámat, hogy egyre jobban és jobban térjek vissza eredeti szerepembe.

- Az előbb fújtad a pofámba a füstöt, akkor most ki is a büdös? - gúnyolódik tovább, s bár újra visszaáll eredeti állapotába - a falnak dőlve -, figyelmemet nem kerüli el az egyre gyakrabban látott mosolya sem.

Akaratom ellenére is összezavar, ami határozottan idegesít. Idegesít, hogy nem tudom hova tenni a viselkedését, és őt magát. Olyan ellentmondásos az egész srác, egyszer oly annyira küldi felém az ellenszenvét, hogy azt tagadni is kár, máskor pedig macsó szövegeivel és tetteivel igyekszik minél inkább az őrületbe kergetni. Ó, de nem! Rajtam nem fog kifogni!

- Miért érintett rosszul az, amikor Andy azt hazudta, hogy a menyasszonya vagy? - teszi fel újabb kérdését, és már látom az új tervét kirajzolódni.

Ha nem megy összességében, egyesével fogja kibogozni a hazugságaimat és ezzel életemet is, hátha ezzel - újra - összezavarhat engem. Viszont el kell, hogy keserítsem: egyedül a hazugságaimra vagyok képes összpontosítani, figyelek mindig arra, nehogy kilógjon a többi közül, akár egyetlen egy is.

- Mert az unokabátyám. - Tekintetét állva, magabiztosan és eltökélten ejtem ki rövid válaszomat. Leplezetlenül kimutatja ajkánál az apró rándulása, hogy nem erre számított.

- Kije vagy te Dereck Collins-nak, ha nem az unokahúga?

- Ezt már egyszer kérdezted a minap - emlékeztetem, s gúnyosan rámosolyogva mutatom ki, hogy én győzök. Hiába erősködik, én fogok győzni. Mindig, ismétlem mindig én győzök!

Elgondolkozva méreget, cigijét hiába is szívja, íriszei fogva tartanak, és egy pillanatra se szakítja meg a szemkontaktust, az a homályos sötétség is kevés arra, hogy eltakarja a tőlem másfél méterre lévő arcát. Csak azért nem megyek még be a melegbe, és ezáltal tőle is el, mert miatta nem fogom feleslegesen elpocsékolni a napi nikotin adagomat.

Azonban - szerencsémre - Zayn elnyomja az övét, lazán elrugaszkodik újra a faltól, s bőrdzsekijét megigazítva az ajtó felé fordul. Belőlem akaratlanul is kiszökik egy megkönnyebbült sóhaj, arra következtetve, hogy végre eltűnik a helyszínről, mikor szemhéjaim felhajtásával, megrökönyödve bámulok bele a barna szemekbe - mondanom sem kell, ismét csak nagyon közelről.

- Hogy hívnak? - morran rám idegesen, sehogy se tudom hova tenni, mind kérdését, mind a hirtelen kibontakozott idegét.

- Linette Leroy - válaszolok vontatottan, szemöldökeim megemelkednek értetlenkedésem következtében.

- Hány éves?

- Tizennyolc.

- Tudsz énekelni? - tudakolja ugyanolyan hadaró nemben, mint az előbbi két kérdésénél is, de most akaratlanul is megijedek a faggatásától. Képtelenség kiismernem a gondolkodási módját, pedig eddig ez nekem ment! Kivétel nélkül, minden embernél!

- Mi?! - ugrik fel a hangom egy-két oktávval magasabban felelés gyanánt, és azonnal megbánom ösztönös reagálásomat. S mialatt Zayn egy hümmögés keretében beviharzik az erkélyre vezető hálóba, addig én ott maradok a hideg éjszakába burkolózva, teljes letaglózódásomban.

Andy Samuels

Egyszerűen haragudtam magamra. Na, jó... egy kicsit Julie-ra is. Nem tudom, hogy miként tudott a mai buliról, avagy azt sem, hogy ki hívhatta meg, de mégis itt van és ezzel - ha nem is szándékosan - nekem tett rosszat. S Linette hűvösségét, távolságtartását annak tudatom be, hogy kiderült az, amit szerettem volna eltitkolni előle, miután megosztotta velem pár napja azt a tényt, miszerint ők már egyáltalán nem tartják a kapcsolatot. Még a családi ünnepekkor se beszélgetnek!

Megértem Lin reakcióját, ha úgy vesszük, mikor szüksége volt rám, én elfordultam tőle és helyette Julie társaságát kerestem, pedig őszintén mondom, hogy a véletlen műve az egész. Julie tavaly halasztott egy fél évet, és a Manchester-i kollégiumból Londonba költözött fel arra a pár hónapra. Felkeresett, én meg már csak nem voltam annyira tapló, hogy elűzzem a másik rokonomat is.

- Hé, minden rendben van? - Talán túlságosan is magam elé meredek, fut át agyamon a röpke gondolat, mialatt rábírom magamat a kizökkentésemre, és tekintetemet a mellettem álló barátomra emeljem. Mosolyogva vállamra teszi egyik kezét, míg őszinte érdeklődést vélek felfedezni szemeiben, mellyel csak még jobban bizonyítja, hogy mennyire jó barát is ő. Kétségtelen.

- Csak... csak a szokásos - hárítom el a hosszas önmarcangoló beszéd lehetőségét, s elhúzott számhoz emelem a kezemben lévő poharat. Torkomon a hideg sör kellemesen végigfut, mozdulatomat Liam is követi, miközben szabad karjával Danielle-t öleli a derekánál fogva. És éppen a lány az, aki nem hagyja annyiba a dolgot, figyelme továbbra se terelődik el rólam, hiába is szeretném kerülni a szemkontaktust vele. Danielle-nek mindig is meg volt rá a képessége, hogy belelásson az emberbe. Kíméletlenül.

Pillanatnyi legnagyobb félelmem bekövetkezni látszik: Liamet Harry magához csalogatja valami indokkal, aki kettőnktől bocsánatot kérve, már el is tűnik a táncoló testek közepette, s mire feleszmélek, Dani előttem terem és összeszűkített szemekkel, csípőre vágott kezekkel, várakozóan méregeti az arcomat.

- Andy, ismerlek már annyira, hogy tudjam: ha te egy buliban nem pörögsz mint egy félőrült, avagy mint a többi öt félőrül - int maga mögé, ahol pont Louis próbál kézen állni -, akkor itt valami komolyabb baj van.

Tüdőmből egy mélyről jövő sóhaj szökik ki, mialatt arra gondolok, hogy miért is ismernek ki az emberek ilyen gyorsan. Bezzeg Lint! Még ma napi egy kérdőjel a számomra.

- Utálom, hogy mindig Linette-tel cseszek ki - fakadok ki, és elkeseredetten fordítom el arcomat Dani amolyan "Sejtettem!" pillantása elöl. Műanyag poharam szélét rágva, hunyom le egy pillanatra a szemhéjaimat, hogy lelkiismeret furdalásomat ezzel a tettemmel egy kicsit enyhíteni tudjam.

De mindhiába: hasztalan az egész.

- Mi történt? - Danielle megelégelve a folytonos szemkontaktus kerülést, leül az ott árválkodó székre, így én is így teszek.

- Felbukkant Julie.

- Julie? - ráncolja össze a szépen ívelt szemöldökeit, minden bizonnyal nem szeretne lemaradni egyetlen egy információról sem.

- Lin nővére... látod azt a magas, festett szőke és göndör hajú lányt, ott abban a kék ruhában? - fejemmel a falhoz tolt kanapé előtti táncolókhoz irányítom a tekintetét, ahol rögtön kitűnik csinos alkatával, és magabiztos viselkedésével a többi közül. Figyelem, ahogy Danielle összeszűkített szemekkel igyekszik végigmustrálni a bizonyos területet, majd vonásainak ellazulásával megerősítem előbbi mondottamat:

- Na, ő Julie...

- És?

- Mi és? - értetlenkedek. 

- Mindent harapófogóval kell kiszednem? - csattan fel a lány, bár a dübörgő zene tompítja a tényleges felkiáltását. Nem ereszti a tekintetemet, kezd félelmetessé válni, hogy mennyire parancsoló is tud lenni szempárja, szinte hátrahőkölök a néma ösztökélésétől. Kiiszom a poharam utolsó kortyát is, időnyerés gyanánt.

- Tudod... Linette-tel még csak egy kicsit volt időm beszélgetni. - Úgy látszik Dani megelégelte a némaságomat. - Öntörvényű - fűzi hozzá még a lekövetkeztetését.

- Milyen szépen fejezted ki magadat - horkantok fel, a piros és immár üres műanyag poharat szórakozottan forgatom meg ujjaim között. 

- Nézd... nem ismerem Linette-t, de az biztos, hogy nőből van, és mivel én is az vagyok, így tudom jól, hogy hogyan működünk. Linette-ről számomra az jött le, hogy eléggé sajátos gondolkozású, nem szívesen enged közel magához idegeneket, bármennyire is próbálkoztunk Eleanorral. Egyszerűen be van zárva a saját falai közé, és csak hagyni kell őt. Hagyd, hogy saját maga legyen képes kinyílni, ne te akard. Mert látom! - előz meg hangerejének felemelésével az én közbeszólásomat, s leintését beismerő biccentéssel fogadom. - Látom, hogy te mindenáron ezt szeretnéd elérni. Ugyan mi másért küldted el pont Harry-t érte? - teszi fel a költői kérdését, de tudom, hogy nem vár rá választ. Igaza van. 

- Hagyd rá, Andy. Ne is erőltesd rá újra magadat; most megbántottad, fogadd el. Adj időt neki, szegénykém lassan megfullad a sok embertől - szörnyülködik, ahogy megcsóválja a fejét. Göndör hajzuhataga arcába csapódik mozdulatától, amit egy ügyes hárítással óv a további érintkezés elől. 

- Megfullad? - ismétlem meg a szavát, fülembe többszörösen cseng vissza a mondotta. 

Megfulladna? Ugyan mitől? A közelségemtől? 

- Azt ne mondd, hogy nem vetted még észre rajta, hogy irtózik a tömegtől? - most Danin a sor, hogy értetlenkedjen, muszáj nagyot nyelnem a felismerés következtében. 

De hiszen Linette nem volt mindig ilyen! Az már feltűnt, hogy nehezen alszik, s tény és való, hogy eléggé válogatós lett kiskorához képest. Mi több: tizenévesen se volt ezekkel semmi baj. Mindaddig, míg... 

Torkomba gombóc keletkezik, szemeim kidüllednek, hitetlenkedve állok a saját gondolatommal szembe. Lin mély pontja nem csak addig a pár hónapig tartott, mint én azt hittem, mint azt Ő mutatta a környezetében élőkkel. Igenis nyomai lettek, az egész természetén, sőt a szokásainál is. 

Miért nem láttam ezt korábban? A dohányzás, az evés- és alvászavarok, a magába fordulás, tömegtől való óckodás - Lin teljesen kikészült, mégis annyira erősnek tűnik. Csak tudnám, hogy mi tartja fent még őt a felszínen. Mi az - szerencsére - amitől visszanyerte azt a belülről jövő erejét, mindezek ellenére is?

Tüdőmből szaggatott sóhaj szakad ki, hajthatatlanul forgatom a fejemet, míg végül figyelmem az udvar és a teraszt elválasztó, lépcső tetejénél ülő Linette-re és Perrie-re terelődik. Arcomra leplezés nélkül ül ki a meglepettség, mit a párosukat látva keletkezett. Elmélyülten beszélgetnek a másikkal - bár most inkább tűnik egyoldalúnak, mintsem amolyan megismerkedős csevejnek. Pezz heves gesztikulálással, komoly arckifejezéssel magyaráz valamit, Linette maga elé meredve bólint ütemtelen időközönyként, s csak néha látom mozogni az Ő száját is. 

Nem értem miként találtak egymásra, miként állt fel a kettősük; tekintetemmel a lány fiatal vonásait tanulmányozom. Kék szemei most valahogy a szokásos vidám csillogás helyett, szomorúan cikáznak hol a mellette lévőre, hol egy-egy tárgyra, fekete ruhája szépen kiadja tökéletes alakját.

Gyönyörű.

Danielle torokköszörülése ránt vissza a lelkiismeretes tanulmányozásomból - úgy látszik elég feltűnően mértem végig Perrie-t. Megcsóválom a fejemet, hogy visszazökkentsem magamat, az énekesnő helyett most az unokahúgomra szentelem a figyelmemet, s muszáj elhúznom a számat. Egyrészt az arckifejezése miatt, másrészt a körülöttük lebzselő srácok miatt, kik leplezetlenül mustrálják a rokonomat. Vérszemet kapva hát, le se veszem párosukról a figyelmemet, majd magamba némán és mindenféle boldogság nélkül felnevetek, ahogy Pezz biztatóul megöleli Lin-t, ki kidülledt szemekkel és zavart kézmozdulatokkal paskolja meg a mellette lévőt. S míg az egyik szőkeség újra az emberek közé indul, addig a másik eltűnik a küszöb átlépésével az emeleten... egyedül.

Nem értem mi van vele, mindig is szerette az embereket, nem tartózkodott sose a testi kapcsolattól - értem ezt az ölelésre, vagy az emberáradat közepén való állásra.

Megváltozott, s én féltem. Féltem ugyanis én is hibás vagyok a mostani állapota miatt. 

Félek, hogy végleg elveszne, csak reménykedni tudok abban, hogy valaki megmenti Őt - hogyha már én nem lehetek az...

Linette Leroy

Lábaim céltalanul lépkednek a hatalmas házban. Hiába is vagyok tisztában azzal, hogy nem illene ennyire feltérképeznem az apartmant, de hajthatatlan keresésre ösztökél a saját belsőm. Kell egy nyugodt szoba, hol se nem futok össze alkoholtól rosszul lett emberekkel, se nem vágytól túltengő párokkal. Egyetlen egy hely, ahova elmenekülhetek a társaság elől, egy év alatt túlontúl megszoktam már a magányt ahhoz, hogy most hirtelen újra visszatérjek a szociális életbe. Szükségem van arra, hogy a gondolataimat ne nyomjam el, s szabadon engedhessem anélkül, hogy bárki is őrülten tituláljon monoton bámulásom miatt, avagy zakkantnak, aki a sok táncoló között, egyedül ülve dúdolgasson.

Kétségbeesetten fonom ujjaimat a folyosón található, legutolsó ajtóra, reménykedve nyomom le. Szemeimet szokatlanul meresztgetem a sötétségben, a falon tapogatózva kutatom ki a kiálló kapcsolót, s a helységre félhomály borul.

Nem lehet ekkora szerencsém, mormolom magamba, s gondosan bezárva magam után az ajtót, közelebb merészkedek az elém táruló berendezésekhez. A sötét faparkettából fekete-fehér csíkos falak zárnak közre, amelyek közül az egyiken - amelyik pontosan szembe van velem - egész teret betöltő ablak enged rálátást a hátsó udvarra, és még az azon túli világra is. Az egész szobában a letisztultság, mégis egyfajta rejtélyesség kompenzál; egy fekete zongora uralkodik a figyelem középpontjában, a jobb falnál akusztikus illetve elektromos gitárok tucatja sorakozik fel az állványokon, míg a vele párhuzamos oldalon egy piros dob kelti fel a belépő érdeklődését.

Nem tudom, hogy ki lakhat itt, viszont nemhogy az erkélyt, de még ezt a zeneszobaszerűséget látva, lassan legjobb baráttá kéne fogadnom. Egyszerűen elakad a lélegzetem, nem gyakran tartózkodhat egy ilyen csodában az ember. Illetve nem éppen hétköznapi. Bizonyára szereti a zenét, a hangszereket - ezt le tudom róla következtetni.

Félve húzom végig ujjbegyeimet a zongora tetején, majd egyenesen egy akusztikus gitárhoz sétálok. Egy pillanatra hezitálni kezdek: vállam felett hátranézve, a dobon is eltöprengek egy kósza gondolat erejéig, majd ismét a húros hangszerhez fordulok. Ügyelve a biztonságra, leemelem azt a helyéről, a világos fa szépen csillogva ad arról egyezést a számomra, hogy ezt kell választanom. Nem törődök a ruhámmal, a kis emelvény szélére ülök. Ölembe ejtem az ideiglenes társaságomat, és csak hagyom, hogy... egyszerűen hagyom magam.

A szavak mondatokat alkotnak, a hangok dallamokat. Az akkordok váltakoznak, a hajlítások cserélődnek, az éjszaka sötétje figyelemmel követ, a jókedvű beszélgetések elhalnak, az elektronikus zene helyett már csak a sajátomat hallom. A saját zenémet, a saját dalomat, a saját gondolataimat.

- A barna szemeidben... Igen, elvesztem a barna szemeidben...